Criticai Lapok | Szűcs Katalin | cikk | 1997 július
A maga módján egyébként Szemző estje is egyfajta szintézisnek tekinthető: Vallóé mondjuk a reál, Szemzőé a szürreál. Gondolatilag a Iehető legelvontabban, intellektuális beszélgetéssel indított Szemző a Valló-féle szintézis megidézése után a különböző kultúrák átjárhatóságáról, vagyis az egymást értés lehetőségéről, ha úgy tetszik, s a pro és kontra érvek között szép lassan kerültek előtérbe az érzéki érvek, a képek két monitoron és egy projektoron sorjázó különböző filmek által, az Egymást érintő korábbi felvételei, egy valamikor a hatvanas-hetvenes évekből származó cseh oktatófilm és egy Japánban forgatott home-video révén, s az intellektuális érvek között lassan átcsúsztunk egymás személyes világába, s a kérdés immár nem az volt, hogy különböző világok, kultúrkörök között létezhet-e átjárás, hanem, hogy a játéktérben vagy mellettem ülő világa megismerhető-e, elfogadható-e az én számomra (nem szólva a sajátomról, amire a bevezető ValIó-idézet is utalt), s hogy közünk lehet-e, lehet-e közünk egymás emlékeihez. A három közvetítőre a szóban benne a vetitő, amely valóság és valóság között valami köz-tes! , szóval a három közvetítőre vetített három világdarab az átjárhatóság kérdésének három különböző szintjét modellálta, s a megszólaló zene elnyomta immár a verbális érveket. A létrejövő meditatív állapot némileg a Szirtes által teremtetthez vált hasonlatossá, de itt nem volt olyan körülhatárolt a meditáció tárgya miközben, megengedem, egyszerűen csak képzeletbeli utazást tettünk a japán kultúrában.