Észak-Magyarország | Bujdos Attila | cikk | 1997 január 7
Szemző Tibor zeneszerző estje a Csarnok Kultusz Motelben
Miskolc (ÉM) A főhős előmászik a koporsóból, ahol a negyedik előadás végén felejtették. A kérdései válaszra várnak. Ahogy neki, úgy nekünk sincsenek feleleteink.
Szemző Tibor zeneszerző estjével folytatódott vasárnap a Csarnok Kultusz Motel Egymást érintő című sorozata. A miskolci teátrum kisérleti műhelyének játékában minden produkciót más visz színre. A színházi nyelvről való felelős gondolkodás jegyében indított széria lényege, hogy mindegyik darabnak kapcsolódnia kell valahogy a korábbi előadásokhoz.
Az utolsó érintés azzal ért véget, hogy egy fatális véletlen folytán a koporsóban felejtették a főhőst a rendező elfelejtett rá megoldást találni, hogy miként bújjék elő a színész a tapsrendre. Ezt a pillanatot idézi fel a mostani darab, hogy aztán a koporsóból előkászálódó Hevér Gábor ismét kisfiúvá válhasson: az ő szemével látjuk, mi történt eddig. A keretjáték egy Csehov-novella, a szolgáló lány férjhezadásának története, beleszőve a korábbi rendezésekre utaló elemek (színész, kritikus, performer és professzionális rendező “keltette életre” az eddigi produkciókat).
Az ajtó mögött hallgatódzó, a kulcslyukon át leselkedő gyerek rácsodálkozik a felnőttek számára érthetetlen világára: mit tudja ő, hogyan működik e kusza szövevény? A felnőtté lett kisfiú később egy tokiói parkban arról beszélget a barátjával, hogy van-e átjárás. Ez a beszélgetés valóban lezajlott 1994. november 11-én éjjel Szemző Tibor és Balogh B. Márton keletkutató között. Most az eredeti hangfelvételt halljuk, s két csevegő alakot Vida Péter és Hevér Gábor látunk egy asztal mellett. A játéktér egy másik zugában egy lány Major Melinda az Egymást érintőről készült video-felvételt nézi, máshol egy pár Kovács Vanda és Kardos Róbert nyolc milliméteres csehszlovák oktató- és osztrák családi filmet vetít. Egy hatalmas vásznon Szemző japán felhúzós kamerával készült felvételének képei peregnek, miközben a zeneszerző a Gordiusi Čomó nevű társulással Snap #2 cimű zeneművét adja elő. (Aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy az angol kifejezést a pillanatfelvétel készitésére utaló értelmében használták.)
Mármost: Szemző a mozgó fény- képek és zenék meghatározást használja ahhoz amit csinál. Akkor mi keresni valója van egy színházi kisérletben a dolognak? Vélhetően arról van szó, hogy ebben a műhelyben egyebek között arra keresik a választ: hogyan tehető ismét élő színházi képpé a rögzített színházi kép. Ha innen nézzük, azt kell mondanunk: sehogy. Hacsak nem nevezzük élő színházi képnek az előbb vázolt látványt.
Fogadjuk el: bár rendkívül statikus, merev, de mégiscsak élő színházi képet láttunk. Akkor viszont át kell értékelnünk a színházról alkotott fogalmainkat. (Ami nem baj, hiszen az ilyenfajta kisérleteknek pont az lehet a céljuk, hogy kitapogassák és tágítsák a műfaj határait.) Nevezhetjük ezt színháznak, de azt, amiben nincs akció és dikció, amiben a színészek csak ülnek és néznek és hallgatnak? Hát persze. Csakhogy akkor sajátos a definíciónk: színház az, amit az emberek egy adott közössége annak fogad el és annak is nevez. Ez ugye, nem igazán egzakt.
Arra a teoretikus felvetésre sincs szabatos válaszunk, amelyre az est épül: van-e átjárás a különféle dolgok például minőségek, kultúrák, műfajok között. Pedig ez egy fontos és aktuális kérdés: a miénk az információs boom kora; az ember pillanatok alatt bármiről bármit megtudhat, ha képes megfelelően kezelni az ehhez szükséges technikákat. De mihez kezdhet mindezzel a tudással? Használhatja-e a saját javára, ha nem tudja: mi miért van úgy, ahogy, milyen tényekhez milyen tradíciók tartoznak?
Szemző nem adott konkrét választ a saját kérdéseire. Az ő válasza: érzelmeket ébresztő zenei válasz. Magunkra hagyott a kérdéseivel: ragódjunk rajta, ha akarunk.