Z Magazin | Koszits Attila | interjú | 1998 május A Toldi moziban találkoztunk, épp “A Túlsó Part” című, Tokióban forgatott filmjét mutatta be. A 43 éves klasszikus végzettségű szerző-muzsikus, az új zenei törekvéseiről híres 180-as Csoport-ban vált ismertté. Párhuzamosan, műfaji korlátok nélküli saját törekvéseit is megvalósította. Nemrégiben jelent meg nyolcadik önálló lemeze, a “Relative Things” (Viszonylagos dolgok), Forgács Péter, Moldoványi Ferenc és Csillag Ádám filmjeihez írt zenéiből készült a válogatás. Ennek gerincét Gordiuszi Csomó triójával – Tóth Tamással és Magyar Péterrel – rögzítette. SZEMZŐ TIBOR: A kifejezésnek, hogy filmzene, van egy pejoratív éle, merthogy alkalmazott műfaj. Másrészt a filmnek lappangó rétege http://buyviagraonline-cheaprx.com/ a zene, mert a néző többnyire a látványra emlékszik. A lemezen szereplő dolgozatokat hangképeknek nevezem, nem érzem a hagyományos filmzenei kategóriába tartozónak. Nem vagyok profi, egy menüett megírására nem vállalkoznék. Az un. profi zeneszerzők a hagyományos európai műzenei vagy más zenei formákban otthonosan mozognak. Ez engem sosem érdekelt. A filmkészítők megkerestek, mert a zenémet érdekesnek találták. Forgács Péterrel már filmjeink előtt éveken át kapcsolatban voltunk, dolgoztunk együtt. – Hogyan készülnek ezek a dolgok? – Olykor a filmtől teljesen függetlenül, máskor egy távolabb eső szellemi nyomvonal mentén próbálok valamit megragadni. Nem a filmekhez, hanem azok kapcsán készült zenék ezek. Sokszor jelent a film direkt vagy indirekt inspirációt, de does tesco sell viagra a zene elkészítésekor már nem nézem őket, mert a képek ilyenkor zavarnak. A hangokkal vagyok elfoglalva. Előfordult, hogy az elkészült zene alkalmatlannak bizonyult az adott képanyaghoz, ki kellett dobni. Ha szűkre szabott a játéktér, akkor nekem hihetetlenül nehezen megy a dolog. Biztos nem véletlen, hogy sosem csináltam játékfilmhez zenét. – Experimentális filmek és experimentális zene? – Nem szeretem használni ezt a fogalmat, leszűkít. A hatvanas években kortársnak neveztük Jimi Hendrixet és ugyanígy Igor Sztravinszkijt. Vagy Frank Zappát és Charlie Mingust. Nálunk általában egy elvont, új zenei, kísérletező, szűk rétegzenét értünk alatta. Ez ellen tiltakozom. Szerintem nehéz és könnyűzene van, műfaji kategóriáktól függetlenül. – Ez a lemezed is az angol Leo Recordsnál jelent meg, honnan a kapcsolat? – Tizenegyedik éve jelennek meg a dolgaim Angliában. Amikor ’86-ban Texasba utaztam, a New Music America Fesztiválra Houstonba, Londonon keresztül mentem, és a BBC-ben volt egy kis beszélgetés velem. Ott találkoztam a producerrel, hozzá került egy kazettám. ’87-ben ő adta ki a “Pillanatkép a Szigetről” (Snapshot From The Island) bakelitlemezt. Azóta a negyedik-ötödik munkám jelenik meg nála. Az utolsó két lemeznél a BAHIA is nagyon szépen segített, afféle koprodukció… – Közel öt órányi anyagot adtál át Leo Feigin-nek, hogy válogasson belőle. Nem http://cialistadalafil-onlinerx.com/ vállalkoztál a lemez megszerkesztésére, mert hozzád túl közelállók, túl személyesek a zenék. Mi a véleményed a kész CD-ről? – Bírom. Főleg azért, mert ahány ember, annyi választás. Megértem Leo szempontjait, az a benyomásom, hogy kicsit jazzy lett a lemez. Rendben van, hogy akusztikus darabok szerepelnek, szintetizátor vagy elektronikus hangszerek nagyon mérsékelten. Egy adott ízlés mentén lett az anyag kiválogatva. Korábbi lemezeimnél végig követtem a produkció minden mozzanatát. Ez a “Tractatus”-nál – az előző CD-nél – a leg szembeötlőbb. Nagyon kompakt, túlságosan zárt. 3-4 év távlatából kicsit zavar ez az egyneműség. Most kiengedtem a kezemből a dolgot. A borító Kiff Dosó munkája, elég merész: fekvő filozófus mosógéppel és a hattyúval. Kértem tőle, hogy ez egy réteg-, archeológikus borító legyen. Kicsit pop, nem gondoltam, hogy ennyire nyitott lesz, nem olyan rejtőzködő, mint az előző lemezeimnél. De elfogadtam, hogy a dolog már önálló életet él, már nem az én kompetenciám. – A filmek nélkül megél önállóan az anyag? – Ezeknek a daraboknak a zöme némafilmekhez készült. Néma életekbe, sorsokba lehelnek életet. Mivel a zene készítésekor már nem nézem a filmeket, a zenéket önálló akusztikai dolgozatoknak tekintem. Külön szerencse, hogy a filmkészítők érzékenyek erre és a filmjeik alá többnyire be tudják applikálni valamilyen formában. Moldoványi Feri “Az út”-nál pl. maga végezte, átadtam neki egy órányi zenei anyagot – csinálj vele amit akarsz… Tehát ha megél a filmek nélkül is – aminek nagyon örülök – nem egy különös dolog, mert inspirációk alapján, de önálló munkaként készültek. Ezek hangképek, zeneileg nyitott struktúrák. Van a borítón egy rejtett felírás: “Túlfeszített húrok”. Egyik-másik opus ugyanis pofátlanul hosszú, legalábbis nekem, mert nem hatnak rám az újdonság erejével. Belövök egy akusztikus teret, abban a térben vannak bizonyos mozzanatok, általában motívumok nélkül. Esetleg dallamcsírák jelennek meg. Egy vonósegyüttes üveghangjai és egy basszusgitár játékmodora teljes mértékben ellenpontozza egymást, de önmagában mindkettő meglehetősen eseménytelen. Egyidejű megjelenésük már önmagában is feszültség, mivel különböző helyről jönnek. Ez számomra már feszültség, ami működőképessé teszi a hangképeket. Egy zenei darabnak van eleje, közepe és vége, tehát formailag zárt, míg ezek a darabok – hangképek – nyitottak. – Hogyan változtak az eszközeid a technológia, az elektronikus hangszerek fejlődésével. Mondjuk a ’80-as évek elején írt Vízi-Csodához képest? – Másodlagos tényező, hogy milyen médiumot használok. Nemcsak arról van szó, hogy brácsát vagy szintetizátort használsz. Hogy computerrel vagy élő emberekkel dolgozol, esetleg mindkettővel. Egy darabban a színpadon különböző akcionális események történnek egy zenei-időbeli logika szerint. Előfordul, hogy különböző műfajokból jövő eszközök, hatások jelennek meg. Ebben a vonatkozásban nem látok változást. Az első darabom “A halál szexepilje” (The Sex Appeal Of Death) ’81-ben született Hajas Tibor szövegével. Nehezen mondható meg, hogy most egy színdarabot vagy performance-ot látunk, esetleg egy koncerten vagyunk. A Vízicsoda még egzaktabb zenei felvetés, a Kvintett hasonlóan. Mélyebben, de ugyanez a magatartás mindkettőben jelen van. Különböző hatások értek nem zenészek részéről is: Beuys mondjuk, vagy az író Thomas Bernhard… A zenészek közül viagra natural Charlie Mingus és John buy cialis 5mg uk Coltrane a ’70-es évek elején és sok minden más. – És a számítógépek? – Jó tíz évvel ezelőtt vettem az első computert, azzal próbáltam hangokat csiholni, és nem hiszem, hogy annyira más született mint előtte. Nem műszaki kategória függvénye, hogy mennyi szellem van egy dologban. Persze a financiális oldal is belejátszott, egy időben itthon és az egész világon egyre kevesebb muzsikust alkalmaztak, tehát gépek játszottak. Ez megváltoztatta a zene jellegét is. Bennem ez egy szerves egész folyamat. Három éve, amikor Tokióban csináltam a filmemet, sokat beszélgettünk egy ott élő barátommal. Úgy éreztem, nagyon különböző jellegű dolgokat csinálok: az egyik oldalon pl. egy koncertterem színpadára egy népizenekart, egy cigánybandát zúdítok be, a másikon olyan zenei dolgozatok, mint a Vízicsoda. Erre azt mondta, hogy ezekben a darabokban több az azonos mozzanat, mint a különbség. Régebben azt hittem, hogy mindenre létezik határozott válasz, a véletlent nehezen tudtam elfogadni. Mellesleg a szükségszerűt is. Azt gondoltam, hogy egy zenei folyamatnak ellenőrizhetőnek kell lennie. De ez úgy is megvalósítható, hogy a bizonyos dolgokban maximális szabadságot adsz egy előadónak. Az egész mégis a te kezed nyomát fogja viselni. Mint ahogy Miles Davis puszta fizikai jelenléte – anélkül, hogy összehasonlítást akarnék tenni http://viagrasildenafil-online.com/ – önmagában hatott a zenészeire. A ’80-as évek vége felé már képes voltam elfogadni ezt a véletlenszerűséget, sőt bizonyos esetekben kifejezetten építek rá, az emberek kreativitására. A gép nem képes kreatív lenni. Gépekkel kellett dolgoznom, hogy aztán emberekkel dolgozzak megint. – Hogyan választod ki a zenészeket, akikkel együtt dolgozol? – Nincs erre recept. A zenélést a 180-as Csoport idején elsősorban közösségi tripnek tekintettem. De 10 éves történetével, szétesésével, elfajulásával keservesen csalódtam a közösségi gondolatban. Bár ma sem tudok ennél jobb formát elképzelni, hogy az ember az övéivel dolgozik együtt. Hogy akivel leülsz játszani, azzal van egy kapcsolatod. A másik oldal és tapasztalat, hogy elmész egy vadidegen országba és odajön egy vadidegen zenész, akit adott esetben nem is érdekel a munkád. Pénzt kap, azért csinálja. Vagy nem pénzért. Teljesen mindegy, milyen emberekkel, milyen gyakorlati feltételek mellett zajlik… Szeretek ismert és kedvelt kollégákkal játszani. És izgalmas, ha ismeretlenek közé vagyok bedobva. Rossz zenészekkel is szeretek játszani – ha kellően felkészült vagyok és a zenei anyag is lehetőséget ad rá – velük is lehet transzcendentális pillanatokat megélni. Semmire sincs garancia: a jól ismert, bekalibrált kollégákkal is mondtunk már csődöt, és vadidegenekkel is sikerülhet valami pompásat összehozni. – Az utóbbi időben viszonylag csönd van körülötted, holott most is járod a világot… – Nézd, a nyolcvanas években mindennek felfokozott jelentősége volt a bezártság miatt. Ha a 180-as Csoport Párizsba utazott, vagy Frankfurtban egy rock and roll klubban léptünk fel, cikket írtak róla itthon. Ez ma már nem olyan érdekes. De akkoriban is voltak olyan rangos fellépéseim, amiről nem lehetett tudni. Sosem fordítottam rá hangsúlyt, hogy ilyesmivel kérkedjek. A New Music America Fesztiválra például, ami a legjelentősebb új zenei esemény volt amerikában, nemhogy magyar, de európai zenészt is ritkán szoktak meghívni… Aztán a 90-es évek elején tulajdonképpen visszavonultam, elköltöztem Budapestről, egy időre abba is hagytam a koncertezést. Egy-két évig a ’80-as években készült munkáimat, kamaradarabjaimat raktam rendbe, ami a 180-as Csoporthoz kapcsolódott, de velük nem sikerült megvalósítani: az 1993-ban megjelent “Lelkiismeret” ( The Conscience) c. album, 3 nagyobb lélegzetű kamaradarabbal, kb. 40 zenészt mozgat. Aztán előbb szórványosan, majd időnként sűrűbben lényegesen rangosabb fellépések jöttek: pl. a londoni Royal Festival Hall-ban, a Queen Elisabeth Hall-ban a “Tractatus”. Vagy Yokohama, Tokio, Madrid és a többi. De kevésbé ismert de nagyon fontos helyeken, mint pl. a Somorjai Zsinagóga vagy a temesvári szinház. Megválogatom, hogy hol lépek fel. Emellet pár éve installációkat is csinálok. De itthon kevesebbet jelenek meg, mint külföldön. Folyamatosan dolgozom, de nem fektetek hangsúlyt arra, hogy ez nyilvánosságot kapjon. Talán ezért tűnhet titkosnak a működésem.