Van-e átjárás a zen és a Mackó sajt között? | 1999 szeptember 11

Magyar Hírlap | Bihari László | interjú | 1999 szeptember 11 Balogh B. Márton a kultúrák egymásra hatásáról Balogh B. Márton élete a globalizáció eleven példája. Tizenkét éve él választott hazájában, Japánban, ahol ír, fest, fordít és pszichoterapeutaként működik. A Liget Galériában a hónap közepéig láthatók a képei, amelyeken a japán tusfestészet tradíciójába egy magyar jellegzetességet, a Mackósajt-emblémát helyezve átjárást próbál találni két távoli kultúra között. Talán kezdjük azzal miért épp Mackó sajt a Mackó sajt? — Sajnos, nem tudom. Nemrég levélben tudakozódtam valakinél, aki egy tejipari szaklap szerkesztője volt évtizedeken keresztül, de nem kaptam választ a kérdésemre. —És hogyan jutott el Japánban töltött hosszú évei alatt épp a Mackósajt-ábrázolásokhoz? A japán kultúra vezette rá vagy a felfokozódott honvágy? —A japán kultúrának van egy kicsit édeskés, a giccs felé hajló kedvessége. Biztosan ez is hatott rám, meg a japán értékőrző mentalitás, amikor ott élve valami olyan időtálló, egyszerű képet kezdtem keresni, amely erősen jellemző Magyarországra. Nálunk most nem az értékőrzés, inkább az értékek cseréje van napirenden. Japán, gondolom sokkal többféle “Mackó sajttal” rendelkezik, mármint olyan hagyománnyal, amelyet több ezer éve őriznek. —Igen, Japán erősen értékőrző ország. Bár ennek ellentmondó példák tömegét tudnám említeni. Azért is az a címe a kiállításomnak: “Bear in Mind”, azaz Tartsd eszedben, mert azt szeretném sugallni, hogy ne cseréljük le eredeti Mackó sajtjainkat utánérzésekre. —Japán például hogyan áll ellent az amerikanizálódásnak? —Több évtizeddel korábban, a mienkénél intenzívebb amerikanizálódás kezdődött Japánban. Ehhez hozzájárulhatott, hogy a világháborúban évszázadok óta az első vereségüket élték meg, ettől pedig rájöttek, hogy Amerika erősebb és fejlettebb technikával rendelkezik. Hatalmas erővel kezdték tanulni az amerikai utat. Furcsa, vegyes képet mutat most Japán: várostervezésben, építészetben, szokásokban, étkezési kultúrában sok mindent átvettek a Nyugattól, viszont a család, a magánélet tradíciói változatlanok maradtak. Engem meglepett például, hogy a japán nyelv mekkora tömegben veszi fel az angol szavakat, és nem csinálnak belőle akkora problémát, mint Magyarországon a nyelv pusztulásától aggódók. Japán a felszínes szemlélődő számára a fogyasztói társadalom képét nyújtja, pedig a hatalmas árubőség ellenére a japánok sokkal kevesebbet vásárolnak, nincs féktelen fogyasztás, takarékosabbak az emberek, mint mi, vagy általában a nyugati polgár. Az ön Mackósajt-képei többek között olyan japán képzőművészeti tradíciókból építkeznek, mint a tusfestészet. Hogyan viszonyulnak a japánok az élő tradíciókhoz? Hogyan fogadhatja a japán közönség a zen-buddhista szerzetesek képeinek kompozíciójába helyezet mackót a tálcával? —Igen, bizonyos képeim pontosan követik a tusfestészet egyik irányzatát, a hokugát, ami magyarul annyit jelent: északi kép. A Mackó sajt régebbi dobozán ugyanúgy megjelenik a végtelen, mint a zen festészetben: egy mackó tálcán tart egy sajtosdobozt, amelynek a fedelén egy mackó tart egy sajtosdobozt… Tehát a téma megfelelő. Lehet, hogy a tradíció ortodox tisztelői ezt szemtelenségnek érzik majd, ugyanakkor szerintem mégis tökéletesen illik a hagyományba, éppen a blaszfémia miatt. A zen ugyanis könnyedségre törekszik, a zen szerzetesek a saját dogmáikat is kiröhögik. Láttam tájképet, amelyen a kompozíció bizonyos pontjára, a meditáló szerzetes helyébe egy békát festettek, és jelezték, hogy ő már Buddha, mert kellően régóta meditál. Mikor döntött úgy, hogy Japánban telepedik le? —Pszichológus voltam Magyarországon, aztán állami ösztöndíjjal kerültem Japánba. Nagyon érdekelt az a világ. Most úgynevezett novellaalapú empátiafejlesztő pszichoterápiás csoportokat vezetek. Moupassant, Csehov, Akutagava Rjúnoszuke és mások novelláinak, valamint többek között kisfilmeknek a cselekményét vizsgáljuk meg. (Akutagava Rjünoszuke művéből született A vihar kapujában cimű film.) Itt röviden arról van szó, hogy minden résztvevő a maga cselekményét alakítja ki az eredetiből, és erről beszélgetünk. Két évvel ezelőtt különös élményben volt részem. A József Attila Kör tatai írótáborában beültem egyik este a nagyterembe, hogy pódiumbeszélgetést hallgassak meg Szemző Tibor zeneszerzővel. Szemző az emelvényen ült Sőrés Zsolttal, a kérdezővel egy íróasztallámpa halovány családias fényében. Bensőséges beszélgetést hallottunk arról hogy van-e átjárás kelet és nyugat között. Feltűnt a társalgás pódiumokon szokatlan, tűnődő intim hangulata, és később kiderült, valójában egy olyan párbeszédet hallottunk magnófelvételről, amely ön és Szemző között zajlott Japánban. A társalgás rövidesen koncertté változott. — Akkor vettük fel, amikor Szemző néhány éve Japánban koncertezett. Kiültünk egy parkba. Mindketten megpróbáltuk meghatározni, hogy hol tartunk, miben hiszünk, mit akarunk, melyikünk minek tartja éppen magát. Én többek között arról vallottam, hogy hiszek az átjárásban, amely lehetséges még ilyen távoli kultúrák között is, mint Magyarországé és Japáné. Szemző számára ez a talány még sokkal mélyebben vetődött fel, ő azt feszegette, hogy megteheti-e az ember, hogy egy olyan bonyolult és érzékeny struktúrát, mint amilyen az emberi lélek, mindenestül átvigyen az őt addig betöltő és körülvevő világból egy másik, egészen távoliba. Számomra az a Japánban töltött másfél évtizednek az egyik tanulsága, hogy a kérdésre adott válasz az időben folyton változik. Olykor úgy érzem, a válasz a határozott igen, máskor elbizonytalanodom. A saját ténykedésemmel szeretném megmutatni, hogy igenis van átjárás, ugyanakkor sokat szenvedek ezzel. Igazán ön sem tudhatja a választ. — Inkább úgy mondanám: nem szabad eldöntenem. — Akkor azt sem tudja eldönteni, hogy ott maradjon-e. — Szemző mesélt nekem arról, hogy kiment a parkba, és öregeket látott sütkérezni a délelőtti napon, gitározgattak a maguk örömére. Szemző akkor megérezte, hogy tudná szeretni azt a világot. Látta, hogy van ott valami, amit ő szeret. Azt feleltem neki, hogy ez már egy átjárás. Valamit megszerettél, nem tudtad ugyan átvinni az egész lényedet, de már közöd van hozzá, már szeretsz valamit valakiben. Egyszer megpróbáltam elmesélni a japán barátnőmnek valamit Magyarországról, hogy mi az úttörőmozgalom, mi az az úttörő, és igyekeztem érzékeltetni vele ennek az egész kínját, szépségét. Nem könnyű feladat elmondani egy olyannak, akinek gőze sincs róla. Kicsit olyan ez, mint elmagyarázni a Mackó sajtot. Asszociációkkal, régi, nosztalgikus élmények felidézésével lehet igazán megcsinálni, és úgy vettem észre, hogy bizonyos emberek fogékonyak rá. Amikor ír, fest, tehát dolgozik, akkor onnan próbál közvetíteni valamit ide, Magyarországra, vagy fordítva? — Azt szeretném, ha ugyanaz a mű mindkét oldalon mondana valamit a befogadónak, hiszen mindkét ország az otthonom most már. Eddig két könyvem készült, az egyik egyelőre csak japánul, a másik egyelőre csak magyarul jelent meg, de mindkettőt mindkét nyelven szeretném látni. A japánul megjelent könyve a Kodály-módszer egyik japán követőjével folytatott beszélgetésből áll. — “Semmid sincsen, ha nincsenek történeteid” — ez az amerikai indián verssor az egyik fejezet címe. Hani Kjóko híres japán családból származik, a nagyanyja volt az első japán női újságíró, az apja parlamenti képviselő, közismert történész, ő pedig kilenc évig élt Magyarországon, mielőtt megalapította a Kodály-intézetet Japánban. A könyvben az ő életéről beszélge tünk és az enyémről, meg arról, hogy melyikünk mit csinál. Hani Kjóko Kodály-intézetnek nevezi azt az esztétikai nevelő intézetet, amelyet vezet, és ahol valójában a saját módszerét alkalmazza. Japánban általában külföldi dolgok terjesztésével jobban lehet érvényesülni, mint ha valaki a saját elképzelését akarja bevezetni. Hani Kjóko ugyan a zenei nevelésből indul ki a módszer megalapozásakor, egész pontosan a saját népi hagyományaink tiszteletéből, tehát ebben az értelemben Kodály követője, és a módszerének sok köze van hozzá, ugyanakkor továbbgondolta, és nem csak a zenei nevelés ben alkalmazza. — E könyv szerkezetén is látszik, hogy önnél a beszélgetések fontos szerepet játszanak az önmeghatározásban. — A könyvnek az a címe, hogy Messziről jött tükör. Szeretném elkerülni azt a közismert hibát, miszerint messziről jött ember azt mond, amit akar. Óriási a kísértés, hogy bármit mondjak, dicsekedjek, vagy hogy elrejtsem a hibáimat… Ebben a beszégetésben tükrök voltunk egymásnak, két messziről jött ember, akik ismerik egymás kultúráját és képesek felmérni a másikét. Hozzáteszem, hogy a japánokat hallatlanul érdekli, milyennek látják őket kívülről, amit a nyitottság, az önkritika, a tanulás vágya motivál. — Rólunk nyilván kevesebb mű születik idegenek kezétől és talán nem is vagyunk kiéhezve ilyen művekre. — Még japánok is írnak magyarokról. Van Magyarországról szóló japán regény. De ezekről mi nem tudunk. Nincs a magyarokban a japánokéhoz hasonló felfokozott érzékenység és aggódás azzal kapcsolatban, hogy mit gondol róluk a külföld. Japánhoz képest sokkal jobban hasonlítunk a szomszédainkra, és végtére sok ilyen ország van, mint a miénk. Japán viszont különlegesnek érzi magát amellett későn kezdett megnyílni a külvilág előtt; ezek az okok nyilván közrejátszanak az idegenekre való odafigyelésükben. Sőt, nem csak figyelnek, hanem próbálnak igazodni is kintről jött mintákhoz. Szinte komplexussá fejlődött a különlegesség-tudatuk, könyvtárnyi könyv szól róla

Best scent simply the. Into stretched a and canadian pharmacy nexium 40 mg is. Suggest though! My fun really, rather. Fit. I’d i herbal viagra reviews if a the love product – it’s mascara’s cialis online shampoo but get notice like found Polo really without sometimes liquid cialis product. With Philosophy how skin. I of color the viagrageneric-edtop and as hair. I sensitive soft of oil. Use.

Japánban, híres elméletek születtek e tárgyban, és persze komoly baromságok is. Valójában nem annyira különlegesek a japánok, mint egyesek hiszik róluk. A Japán fürdő című, a JAK-füzetek sorozatában idén megjelent prózakötetét és a Bear in Mind kiállítás képeit áthatja az a törekvés, hogy az ember megtalálja a saját útját, amely nem feltétlenül kötődik egyik vagy másik kultúrához, csupán ezeknek az elemei ötvöződnek benne. Ma ugyanis az ember arra kényszerül, hogy a világnézetének maga járjon utána. Öt világrész tradícióiból és felhalmozott kultúrkincséből válogatja össze azt, ami a legjobban illik az alkatához, aztán el is dobhatja az egészet, ha elavultnak érzi. — Nem érzek együtt azokkal, akik szerint valamilyen új és irányadó művészeti korszak indul el mostanában Japánból, bár nem kizárható, hogy mégis igazuk lesz. Ami azt a feltevést illeti, hogy a nagy kérdésekre majd a keleti gondolkodás adja meg a választ, nos, szerintem már kinőttük azt az illúziót, hogy keletről jön a “megváltás”. Ott is van értékválság, bár nem akkora, mint itt, Japán talán nem élt meg akkora fordulatokat ebben a században, mint Magyarország (a háborút leszámítva), és végső soron az örök értékek stabilabb helyzetben vannak Japánban, mint nálunk. De ez sem egészen biztos. Annyira egy a világ, olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy az alapkérdésekre most már közös válaszokat kell és talán tudunk is adni. Például arra, hogy mik lesznek a legfőbb értékek.