Élet és Irodalom | drMáriás | TV kritika | 2009 március 27
ARCpoétika, Szemző Tibor, m2, február 8.
Ha azt mondom, hogy a tévé egy rettenetesen hatékony deszakralizáló hipnotikus gépezet, azzal feltehetően nem mondok semmi újat és érdekeset, ha viszont azt, hogy a dalai láma nagyon szexi, azzal még talán igen. S máris benne vagyunk a lényegi kérdés kellős közepében, hogy a tévének vajon mi is a feladata: hogy okítson, gazdagítson, netán megértésre bírjon a szórakoztatásnak nevezett hülyítés mellett, avagy csak arra, hogy mosóporreklámokkal és lottósorsolásokkal egy új faj kinevelését szolgálja, amely már olyan szinten lesz kretén, hogy csak vásárolni képes, azt is persze saját belátás nélkül, csak azt és annyiért, amit a szerencsétlen orra elé nyomnak.
Izgalmas elképzelni, hogy hamarosan mondjuk a mosóporreklámok világában élve magunkat fogjuk kommunikálni, értékelni, besorolni. Például ha a gyerek rossz jegyet hoz haza, akkor büntetésből csak a legolcsóbb mosópor reklámját láthatja, ha viszont házasságot köt, akkor a legjobbat, hatalmas kivetítőn, sőt, angyalkáknak öltözött vízvezeték-szerelők, kutatók és önkormányzati dolgozók által megszemélyesített élő előadásban akár.
Az csak a gond ezzel, hogy mivel az ember kiüresítése a cél – hiszen ő az ideális vásárló, és mint ilyen, végdiszkontosított álkapitalizmusunk elérendő célja, hiszen őt úgy lehet átverni, ahogy csak akarják -, mi van akkor, ha az egy szép napon besokall, megun vagy elfelejt vásárolni, s kitalálja, hogy helyette inkább a diszkontfogkefe utáni valóság, a transzcendencia érdekli, s megtér. Mert megjelent előtte a teremtő mondjuk egy mozdony formájában, amely iszonyú nyomatékkal, szeretettel és furcsa robotakcentussal arra szólította fel őt és csakis őt, hogy ezek után csak a mozdonyokban higgyen mint minden világok teremtőjében és megváltójában, s ennek nyomán hamarosan megalakul a mozdonykedvelők szektája, akik mozdonyoknak áldoznak, szobáikban, falaikon kis játékmozdonyokat tartanak, az egykori diktátorok fotóit irodáik falán mozdonyfotókra cserélik, s már meg is lesz a legújabb kor legújabb vallása, amely egyszerűen megfeledkezik a mosóporvásárlásról, mert mihelyt egy kis szabadidőhöz jut, máris rohan a játékszerelvényéhez, és néhány zónázó vonatot az imáiba foglalva, valamint remek vonatképecskék elcserélése után egyszerűen abban mint esszenciális végtelenben oldódik fel.
Bár megnyugtató, sőt, ígéretes is netán a fent vázolt rémálom, számomra mégsem baj, hogy még nem tartunk itt, s az olyan kövületek, akik a különböző művészeti, emberi, kulturális értékeket, amelyeket urambocsá! szánalmas régimódi csokkerként magukénak képzelnek, mint jómagam is, mégis ki tudnak fogni valamicskét a hatalmas mosópormenüből mint aranyhalat.
Itt van például az Arcpoétika-sorozat, amely ezúttal Szemző Tiborról készített portréfilmet, s bevallom, bár Szemző munkásságát hosszú évek óta kísérem, ha nincs ez az adás, talán ezen a héten a sok mosópor láttán az eszembe sem jut sem ő, sem az, amit képvisel. De így egészen más a helyzet, a feje tetejéről minden visszafordul egy pillanatra, s tévés zsolozsmáimhoz, amelyekben nem mindig használok nyomdafestéket tűrő szavakat, lám (láma!), most megjelent egy hiba, s belépett az a műsor, amely a rendszer fegyverét önmaga ellen fordítva csempészte be az értéket, a hagyományt, a szellemet, az univerzális kultúrát életünkbe, azt, amely annak ellenére, hogy oly sok hülye próbálja tagadni, igenis létezik, sőt, lélegzik, s élteti még azt a részünket, amely rügyezni képes, mielőtt a mosógépdobban végeznénk kiürült pillantásainkkal.
Szóval, Szemző. Ha gonosz lennék – bár a nyájas olvasó tudja a legjobban, hogy az nem vagyok -, akkor akár azt is mondhatnám, hogy olykor kicsit unalmasak vagy terhesek a művei, zenéi, amelyek filozofikus szövegekre, idézetekre, filmjei, amelyek hagyományok virágaira, verseire, képeire, külsőségeire épülnek. De ezt azért nem mondhatom, mert Szemző műveinek, munkásságának, szellemiségének, filozófiájának a lényege éppen az, hogy lelassítson, más dimenzióba emeljen, meditációra, agyi lélegzésre bírjon, s megnyissa azt a rég elfeledett szelepet, amely lélek névre hallgat.
A Ruskó Sándor és Gál Katalin rendezésével készült portréfilm remek arányérzékkel, a kora délutáni időpont és a reklámok igazságtalan fölényének tudatában indult harcba a jóllakottan pislákoló, érdeklődő figyelméért, s olyan nyelven szólította meg azt, az egyébként hétköznapi nyelven nehezen megszólítható, megszólaltatható embert, amely teljesen érthető, befogadható, könnyed, érdekes és informáló volt. Szemző először az egykori Úttörővasúton mesélt, mutatkozott be, húzott párhuzamokat, majd átfutott a térben, s autóba ült, hogy máris más történetet mondjon, amely ugyanaz, hogy azután egy moziban ülve, miközben a háttérben az ő belső világa futott film formájában, tovább magyarázzon, narráljon, valljon, kalandozzon arról, hogy ő mit is csinál, gondol, képvisel, vagyis merre utazik éppen a lelke.
S amikor beúsztak Kőrösi Csoma Sándorról készített gyönyörű filmjének a képei, zenéi, s beszélni kezdett keletről, buddhizmusról, zenről, s arról, hogy ő Csoma tibeti lakhelyére azért vándorolt el, s forgatott ott később, mert csak itt tudta megérteni a nagy tudós szellemiségét, küldetését, létének predesztináltságát, miközben futottak a film gyönyörű, lelket csiklandozó, utazásra hívó képei, nos akkor már mi is azon a járgányon voltunk, amely a legjobb, amely a kultúrák, vallások, identitások, mindenekelőtt a hagyományok közötti kapcsolatot, megértést, átjárhatóságot hozták olyan könnyedséggel, hogy lefagytunk.
Szemző közben beszél, kalandozik, filmjeiből – Cuba, Túlsó part, Az élet vendége – Csoma-legendárium – láthatunk, s közben kifejti, hogy igen, ma egy új, a hatodik faj kialakulásának vagyunk a szemtanúi, de ő is tudja, hogy Tibetet egyszer majd lebetonozzák, és egy óriási mosóporgyárrá alakítják, ám még megteszi, amit lehet. Csoma könyvtárát láthatjuk, ősi kéziratokat, a hegyeket, táncoló szerzeteseket, mély emberi kérdéseket és költészetet, felemelő hangulatokat és felvételeket egy tovatűnő világról, amelynek nyugalma, csendje, dimenziói, elmélyülései alapjaiban gyógyítják a lelket.
Engem az ilyen remek adások mint hibák gyógyítanak és tartanak életben. Ilyenkor mondom, bár a tévé 99 százalékban mosóporként mossa ki az agyakat, ha az a maradék egy százalék képes belopni a tartalmat, a tágasságot, a teret, a mélységet, a szellemet, akkor máris megérte. Még akkor is, ha a kiélezett piaci versenyre hivatkozó bulvárosodási rohamban hamarosan egy ilyen adásnak majd a Szexi láma címet adják a mosóporreklám-kedvelő átlagnéző elvárásaira való tekintettel.