Szőrös Kő (SK) | Csepécz Szilvia | interjú | 2005 A jelek identitása Szemző Tibor zenész, zeneszerző, multimediális művész. Egyebek mellett vizuális installációkat is készít (különböző „emberi alagutakban” – metrókban felvett videomunkáját 2004 őszén mutatta be a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, a Daniel Matej szlovák zeneszerzővel közös, Barlangok című experimentális kiállításon), de a mozgóképeket – társ(közlési) eszközökként – kinematografikus koncertjein, performanszaiban már hosszú ideje használja. S zenéje sem adta meg magát a zárt vagy kanonizált gondolati konstrukciók szorításának: a fuvolától a beszélt szöveg zenei szólamként való megjelenítéséig gyakorlatilag minden érzékelhető hangtartományra kiterjed. Komponált filmzenéket, bár ahogy egy alkalommal elmondta:„A hagyományos filmzene illusztratív, ebben az értelemben nem vagyok filmzeneszerző”, és készített kézikamerás kisfilmeket. Első egész estés mozija a Kőrösi Csoma Sándor életútját végigkísérő Csoma Legendárium. A film bemutatására feltehetően nyár elején kerül sor, az anyagból készült rádiójáték viszont már 2004 szeptemberében elhangzott a magyar rádióban. A zeneszerző-rendező úgy tervezi, a Csoma Legendáriumot élő előadás formájában is elkészíti. Szemző Tiborral másfél évtizeddel ezelőtt, az érsekújvári Stúdió erté 4. nemzetközi alternatív művészeti fesztiválján találkoztam először. A korszak sajtódokumentációjából (és ezzel nem minősíteni szeretnék) egyértelműen kiderül, hogy az alapító-szervezők – Juhász R. József (Roccó), Mészáros Ottó és Németh Ilona – vagány kis csapatán, és persze az előadókon kívül a műfajhatárokat feszegető performerek sokdimenziós művészi tevékenysége az akkori Csehszlovákiában gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt. (Az elsődleges ok a kommunista kelet-európai országoknak a kultúra területén is majdnem totális elszigeteltsége, de a radikális alkotók és előadók értelemszerűen egyébként sem foglalkoznak különösebben soha és sehol a hagyományos művészeti kánonokkal, s így a popularitás kérdése fel sem vetődhet – de ezt tényleg csak a fiatalabb olvasók kedvéért.) Szemző Tibor nem a Stúdió ertén lépett fel először Csehszlovákiában: 180-as Csoport nevű (1979-ben alapított), minimálzenét játszó együttesével – a kelet-európai országok közül elsőként – 1988-ban – a pozsonyi JAIK-ban koncertezett. (Pályájának fontosabb állomásairól lásd kertes írásunkat.) Azon a bizonyos 4. Stúdió erté fesztiválon mindenesetre egy lenyűgöző, verbális és vizuális elemekkel színezett zenei performanszot mutatott be. A Snapshot from the Island (Pillanatkép a szigetről) című kiérlelt generic cialis Szemző-darab natúr élményét valahogy úgy fogalmaztam meg akkor, hogy majdnem idilli családi amatőrfilmek peregnek, a szereplők végeláthatatlan sorokban, diszkréten kitakarva érkeznek újra és újra, s a zene hangjai végtelenné tágítják az egyre komikusabb (és nyugtalanítóbb, és elviselhetetlenebb) közelképeket. Azért ez a hosszú bevezető, hogy valahogy érzékeltessem, a már Európa-szerte, majd Észak-Amerikában és Ázsiában koncertező Szemző Tibor akkor is, a későbbi erté fesztiválokon is eléggé kilógott úgy a performerek, mind a fonikus költészettel és egyéb hanghatásokkal kísérletező előadók mezőnyéből. – Szóval, eléggé kilógtál a mezőnyből… – Igen… Érdekes, hogy így emlékszel, én pontosan nem is tudom, hogy melyik munkáimat adtam elő. A Wittgenstein töredéket, illetve a Tractatus-t biztosan. Ezt most is szoktam játszani, legutóbb Moszkvában, májusban vagy júniusban … Ezek a darabok szétfeszítették a hagyományos koncertformát, és ily’ módon belefértek a performansz-fesztiválokba is. Meg aztán nekem effet viagra et alcool a nyolcvanas, és tulajdonképpen még a kilencvenes években is nagyon komoly kapcsolatom volt a performansszal. Magyarországon akkor ez egy rendkívül fontos, meghatározó művészeti forma volt, különösen nekem, mint zenésznek. A zenész, vagy az ilyen zeneszerző-forma ember felmegy a színpadra, és ott a hangszerével nagyon kultúráltan előad egy darabot. Ehhez képest a performer felmegy a színpadra, vagy belép egy adott térbe, ahol – gondolj a radikális, szélsőséges performaszokra – különösen erős, éles helyzetek vannak. Vér folyik, mezítelen emberek törnek szét üvegtáblákat a testükön, ássák el magukat… – Te viszont eredetileg komolyzenész vagy, a főiskolán fuvola-tanszakon végeztél, megalapítottad a Szemző Quartettet, majd a 180-as Csoportot… – Meg még mindenféle mást is csináltam, úgy értem, zeneileg. Ez hosszú történet. Az a fajta minimálzene például, amit a 180-as Csoporttal játszottunk, teljesen ismeretlen volt Magyarországon. Így a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének komolyzenei közegében nagyon radikálisnak számítottunk. De tömegek jöttek a koncertjeinkre, bekerültünk a Zeneakadémiára, a zenei közéletbe lemezeink jelentek meg … – Akkoriban indult az AB Bizottság is. Szentendrei képzőművészek, akik minden elképzelhető és elképzelhetetlen eszközt felhasználva koncerteztek… – Erre eleinte nemigen figyeltem, habár az efZámbóval meg a feLugossyval előzőleg többször dolgoztunk már együtt. De hang- és zeneszerzőként dolgoztam pédául Szirtes János performerrel, Erdély Miklóssal, és több más művésszel is. Ezek a kapcsolatok természetesen megmaradtak. S mert egyre jobban izgattak az más műfajok, persze fontos lett az is, hogy mit csinál a Bizottság. Aztán egy napon kaptam az efZámbó Öcsitől egy táviratot, hogy „bevettünk a zenekarba, koncert holnapután itt és itt”. Ez volt az Új Modern Akbrobatika, ha jól emlékszem 1986-ban, de A Halál Szexepilje című zenei performanszomat, ami az első magyar performerhez, Hajas Tiborhoz kötődik (személyes kapcsolatunk nem volt) még ’81-ben, a 180-as Csoporttal mutattam be. Ez egyébként a nyolcvanas évek minden politikai-társadalmi szorítása ellenére egy, a világra nyitott, s nem csupán zenei csoportosulás volt, bár egyértelműen a zenei közeghez tartoztunk. Az én érdeklődésem viszont egyre tágabbra nyílt, a színpadi akcionalitás mellett a mozgókép, a film irányába is. S a működési területem egyre kevésbé korlátozódott pusztán a zenére. – Mit jelentett vagy jelent Magyarországon zeneszerzőnek lenni? – Nézd, ez nagyon nehéz dolog, mert én a zenei szakmától, legalábbis Magyarországon, a kilencvenes évek elejére mondhatni teljesen elszakadtam. tadalafil Tettem kísérleteket még pár éve is, vittem be előadást a komolyzenei közegbe, a Zeneakadémiára például, de nem működött túl jól. A koncerthelyiségek az adottságaiknál fogva általában nem alkalmasak arra, hogy ott filmeket, színházi elelmeket lehessen beépíteni egy előadásba. Egy dolog, hogy mit csinálok Magyarországon, és másik, hogy mit külföldön. Magyarországon nem igazán követem a zenei közéletet. Nem járok hangversenyekre, ésatöbbi. És fölteszem, hogy a zenei közélet sem követ engem. A magyar koncerttermek műsorán csak nagyritkán szerepelnek a dolgaim, ugyanakkor az elmúlt húsz évben rengeteget dolgoztam más országokban. S ezen nem is kell különösebben csodálkozni, ez mindig igy szokott lenni. A műfajok határvidékén mozgok. A Kőrösi Csoma – film például, amin most már évek óta dolgozom, és nagyon szeretem csinálni, legalább annyira opera, mint amennyire film. És ugyanígy az általad is említett performanszok is olyan zenei események voltak, melyeknek volt egy akcionális oldala illetve vetülete. Lehet, hogy ha a filmkritikusok nehezen fogják tudni Csoma-filmet, Az Élet Vendégé-t, a létező filmes kategóriákba besorolni. – Nem ez az első filmes munkád… – Igen, de az előzőek rövidfilmek voltak, a leghosszabb is csupán harmincegynéhány perces. – A Tractatus – ból is készült film, Forgács Péter közreműködésével. – Forgács Péter volt a 180-as Csoport egyetlen nem zenész tagja. Narrátorként dolgozott velünk. A nyolcvanas évek közepétől aztán rengeteg dolgot – perormanszeket is – csináltunk közösen, és sok filmet készítettünk együtt. Az amatőr családi filmfelvételekkel, mint alapanyaggal ő kezdett el előbb dolgozni, engem valamivel később fertőzött meg a dolog. Normál 8 mm-es kamerával, a 80-as évek második felében kezdtem forgatni. Ezek a pár perces munkák épültek be a különböző előadásokba, vagy épültek köréjük előadások, mint a Cuba, vagy A Túlsó Part esetében. – Valamennyi – Forgáccsal vagy másokkal készitett filmzenéidre, pl. a Dunai Exodus, a Bibó breviárium, vagy a Privát Magyarország sorozat és mások – érvényes, hogy a zene nem hagymányos „kísérőzene”. A hangok, az akusztikum a pergő, vagy
a kimerevített, fényképszerű filmkockák határozott és egyenrangú „partnere”, „beleszól”, sajátos kontextusba emeli be a látványt, amitől döbbenetes kontrasztok keletkeznek. Mint a Wittgenstein-darabban, ahol mindehhez még szövegrészletek-idézetek is társulnak. Csoma-filmed, Az Élet Vendége is hasonlóan készült? – Addig, hogy én írtam a zenét és én is rendeztem. De a rövidfilmektől eltérően most nem egyedül, hanem professzionális stábbal dolgoztam. Szaladják István ragyogó operatőr, őt kértem meg hogy álljon a kamera mögött. S azzal az eljárással dolgozzon, amit én elképzeltem. Ez technikailag hasonló, fényképalbum-szerű filmezést jelent, mint amiről beszéltél. A Az Élet Vendégében kétféle képanyag pereg. Az egyik, a majdnem fekete-fehér film Szaladják kameráján keresztül követi Kőrösi Csoma Sándor útját: Tibet, a Himalája buddhista világa, Darjeeling, Calcutta, arcok, emberek, tájak, olykor akár eseménytelen képsorok. Egy olyan jelenléti filmezés eredményeképp, amely nem értelmez, nem beállított képeket készít, de nem is dokumentál * inkább megemeli, szinte szakralizálja akár a leghétköznapibb pillanatot. A másik a szovátai Csoma-legendák színes animációjának Roskó Gábor által kitalált és megfestett, s Papp Károly Kása által megmozgatott hasonlíthatatlan, kicsit gyerekkorunk diafilmjeit idéző világa. Losonci Teri vágóval ebből a két, nagyon eltérő képanyagból rakjuk most össze a film építményét. Ezt a struktúrát Sári László forgatókönyvíróval találtuk ki. Ő rendkívül gazdag forrásanyagot használt, egyebek között Sztrabón, Milarepa, Henry S.Landor, Baktay Ervin, Gautama Buddha, Su-la ce, J.W.Goethe, a VI. dalai láma műveit, valamint a Tibeti halottaskönyvet. – A fentebb említett helyszíneken forgattatok? – A forgatás alatt meghatározott útvonalon haladtunk Indiában, azon, amelyen egykor Kőrösi Csoma is. Tudni kell, hogy ez a film legszűkebben véve egy hároméves munkafolyamat eredménye. A zene egy részét már 2002-ben megkomponáltam, s csak tavaly tavasszal fejeztem be. A film zenei anyagának elkészítéséhez a Keleti Zenei Archívum, valamint Hortobágyi László munkája is hozzájárult. – Ha jól értettem, voltaképpen a film szöveges része is egyfajta zene… – Ez nagyon fontos, igen. A zenémben a soknyelvűség mellett jó ideje a beszélt szöveg mint zenei szólam is megjelenik. Itt Sári László szövegkönyve gyönyörű felület volt ahhoz, hogy megjelenítsem azokat a nyelveket, melyeket nagyon szeretek. Különös ajándék volt, és korábban nem is gondoltam végig, hogy itt milyen sok nyelv jelenik majd meg. Hiszen Csoma már az indulása pillantában tizenhárom nyelven beszélt. És aztán ehhez jött a többi szerzett nyelv. Úgy gondolom, hogy örményül vagy perzsául például szntén tudnia kellett, mert ötévi útazás során rákényszerült, hogy megtanulja ezeket valamilyen szinten. Calcuttában jónéhány évet töltött, valószÍnű, hogy a bengáli és a hindi nyelvet is bírta. A tibeti nyelv pedig külön téma, hiszen bár Kőrösi Csoma Sándor a magyarság eredetét felkutatni indult Ázsiába, a világon elsőként készített tibeti-angol szótárával lett végül a tibeti buddhizmus első értő közvetítője a nyugati kultúra, illetve az egyetemes tudomány felé. Ha összeszámoljuk, az útja során legalább öt nyelv tudásával gazdagodott. Az Élet Vendégében tizennégy nyelv szólal meg. A Roskó – féle oldalon, a miniatűr, bábszínház-szerű animációs képeknél Törőcsik Mari mondja el csodálatosan a Csoma életútját követő székely legendákat. De a film másik „hangzó” rétegében nem ilyesmire volt szükség. Úgy értem, hogy nem kimunkált színészhangokat akartam hallani. Több tucat beszélővel dolgoztunk, a szövegeket részben Indiában, részben pedig Budapesten vettük fel. A filmben húsz-huszonöt szövegmondó maradt közülük, bár a felvett anyagot nem szerencsés szimplán szövegeknek nevezni, mert hiszen zenei szövetbe ágyazott, beszélt szólamokká alakultak. – Hogyan kerested-találtad meg a nyelvekhez az embereket, a hangokat? – Ez a legkülönfélébb módokon történt. Megesett, hogy az utcán szólítottunk le valakit, vagy bizonyos összekötők révén, kapcsolatokon keresztül találtunk meg embereket. Fölkerestünk lámakolostorokat, ahol nem volt könnyű olyan lámát találni, aki még ismerik a Milarepa-versek hagyományos éneklési cialis vs viagra levitra módját. Végül is sikerült néhány ilyen öreg lámát megszólaltatnunk. Az egészben inkább az az érdekesség, hogy a film kész forgatókönyv alapján készült, tehát nem az történt, hogy én anyagot gyűjtöttem, s abból komponáltam meg, raktam össze a filmet. Addig mentünk, amíg nem találtunk beszélőt a szövegek elmondására mind a tizennégy nyelven. Nekem történetesen éppen a bengáli, Rabindranath Tagore gyönyörűséges nyelve a kedvencem. Nyolc bengáli szövegmondóval dolgoztunk, s ebből a szövedékből raktam össze azokat a részeket, amelyek a filmben bengáli nyelven hangzanak el. De kínaiul vagy perzsa nyelven is többen mondták el a kívánt szöveget. A legnagyobb problémát az ógörög és a latin és a páli nyelv – Buddha nyelve – jelentette, ezek ugyanis nem élő nyelvek. S ezért nagyon nehéz szövegmondót találni, aki olyan természetességgel használja ezeket a nyelveket, mint ahogy mi most magyarul beszélgetünk. Hogy mondjuk a latin nyelv olyan nyelvi közeg valaki számára, amelyben naponta „közlekedik”, azzal alszik és azzal kel. Találtunk ilyen szövegmondókat, nem volt könnyű rájuk bukkannunk. A nyelvek zenéjén túl a nyelvek mögött megjelenő emberi karakter nagyon fontos nekem. Bengáli nyelvű narrátoraink egyike például olyan fiú volt, aki tizenhárom éves koráig egy pályaudvaron élt – Indiában ez egyébként nem olyan nagyon meglepő. Valahol ott született az utcán, és ott is „lakott”, amíg fel nem szedték a jezsuita szerzetesek. Egyébként Tarak Mozumdárnak hívják, és egy kiváló magyar nyelvtudós, Banga Imre patronálja őt. Tarak a Delhi Egyetemre jár, huszonegy éves. Alig pár mondatot mond a filmben, de az ő arca és sorsa is, ahogy valamennyiüké, itt van előttem és valamiképp része a dolgozatnak. – Nem tiltakoztál ellene, de nem is örültél, amikor a Csoma–filmet dokumentumfilmként emlegették a médiában. – Nem tiltakoztam, mert minek? De ez egyáltalán nem dokumentumfim. Csoma alakja már nagyon régóta foglalkoztat. A köztudatba talán nem épült be annyira, mint a sikeresnek tartot magyar felfedezők és utazók személye. A felszínen „kudarcot vallott”, hiszen nem találta meg a magyarság „szülőföldjét”, ami miatt útnak indult. De ha most el is feledkeznénk arról amit elért, a tényleges utazása és a kutatásai közben megtett belső útja akkor is lenyűgöző! Elképesztő szellemi potenciált mozgósított, hogy ismeretlen területeket hódítson meg. Számomra ez az igazán izgalmas. – Nagyon leegyszerűsítve: az elmúlt húsz év egyik végén ott van Wittgenstein, a másikon Kőrösi Csoma Sándor? – Nna, a Wittgenstein-darab azért még nem húsz éves! Ha jól számolom, tizenhárom éve készült, a középső fiam születésének idején. – Valóban, emlékszem már, a fesztiválon, ahol nálunk bemutattad, ugyanabban a szálodában laktunk. És amikor egy este összefutottunk a liftben, nagyon rácsodálkoztam, hogy egy alig egyhónapos csecsemőt ölelsz magadhoz. Azután elmondtad, hogy a zene alapját az a minimalista altatódallam adta, melyet abban az időben a kisfiadnak dúdoltál esténként. De a két nevet nem csupán ezért említettem. Inkább a gondolatiság, a szellemiség miatt. Több munkád is egy-egy személyiséghez kötődik. – Igen, A Halál Szexepilje Hajas Tiborhoz, az Optimista Előadás pedig Erdély Miklóshoz… érdekes, eddig nem is gondolkoztam azon, hogy miért. Mert valóban vannak meghatározó érdeklődéseink, egy életszakaszben, mondhatni mindenütt van egy olyan impulzus, nem feltétlenül személy, lehet az egy gondolat vagy történet is, ami foglalkoztat bennünket. – Akkor ez nem egyfajta építkezés, gondolkodásfolyamat? – Azt gondolom, hogy végeredményben minden, amit csinálok, ugyanaz és ugyanolyan. Mert visszatekintve az ember azt látja, hogy a munkái lényegében hasomlítanak egymásra, még akkor is, ha az egyikben egy cigányzenekar van a színpadon, és egy pali túróscsuszát eszik, a másikban pedig moziban ülsz, filmet nézel, egy kórus énekel. S ráadásul talán túlzás nélkül mondhatom, hogy néhány pillanat vagy taktus után mindegyik beazonosítható. – Lehet, hisz’ bizonyos stílusjegyek általában jellemzőek a szerzőre-előadóra. Én inkább arra próbáltam rákérdezni, hogy voltak-vannak -e markáns, kifelé is érzékelhető belső váltásaid. Az odafigyelésben, például… – Biztos, hogy vannak. A szemléletmódod az életkorral együtt változik. Húszévesen egészen más dolgokra figyelsz, mint huszonöt évvel később. Az életkorod változásával bizonyos gondolatok és fogalmak átértékelődnek, s a megértés különböző szintjeire jutsz el. Másrészt viszont az érzékenységedből el is veszítesz egy csomó mindent. Egyre kérgesebb szívű vagy cinikusabb leszel, változik az ingerküszöb. És az érdeklődésed is változik. Ami húszévesen felkavart, ma teljesen hidegen hagy. Nagyon nehéz felidézni az eredendő, primér reakciókat, máshová kerülnek a súlypontok, az érzékenységé is. Ahogy nem mindegy, hogy az ember férfi vagy nő, ugyanúgy az sem, hogy ifjú vagy idős. Az említett A Halál Szexepilje című dolgozatot húsz-huszonkét éves koromban csináltam. Akkor szembesültem először a halál fogalmának artikulálásával, illetve a halálkultusszal, amikor Hajas írásait, és az ő meredek akcióiról szóló írásokat olvastam. Holott halálközeli élményem nekem is volt már korábban, egész pontosan tizenhat évesen. Egy komoly betegség miatt közel egy évig kórházban éltem. Éppen gyermek- és az ifjúkorom határán történt, és a legérzékenyebb életkorban találkoztam az emberi nyomorúsággal. Másokéval és a sajátoméval. És ma már pontosan érzékelhető, hogy ez később erőteljesen meghatározta a gondolkodásmódomat, a felfogásomat. S ha innen nézed, akkor óriási kegy, óriási ajándék. Olyan dolgokra nyitja rá a szemedet, amiről kortársaidnak sejtelme sincs. Egészen más perspektívából látod a dolgokat. A szélsőséges léthelyzeteket mégis csak nagyon kevesen tudják utóbb lekommunikálni, Kertész Imre történetesen tudta… De gondolj csak a népirtásokat, a háborúkat megszenvedő gyerekek tömegeire… Viszont nem is arról van szó, hogy a nyomorúságról mindenkinek feltétlenül beszélnie kell. Ez számomra is egy nagyon személyes motívum, talán ebben a beszélgetésben merült fel először. Mellékszál csupán, pontosan azért, mert ott a kórházban nekem eszembe sem jutott, hogy meghalhatok. Talán ez is hozzájárult, hogy életben maradtam. Wittgensteinhez, vagy Kőrösi Csoma Sándorhoz visszatérve, az embert nagyon sok minden irodalmi vagy ezekhez kapcsolódó személyes élményeken keresztül érinti meg. Ilyen értelemben nekem valóban mindig fontosabbak a személyes motívumok, talán fontosabbak, mint az irodalmi vagy filozófiai vonatkozások. Persze ez nem általános. Pilinszky János esetében mondjuk nem annyira érdekelnek a személyes motívumok. Szeretem a figuráját a cigarettával, az egész lényét, a hangját, ahogy beszél, de nem érzek tűrhetetlen kényszert, hogy tudjam azt, hogyan is élt. A versei gyönyörűek, olyanok, mint egy kristály, és más nem is fontos. Tulajdonképpen Wittgenstein esetében is összemosódik már bennem, hogy mi az érdekes: a gondolatai, vagy az, hogy a Tractatus Logico-philosophicust az első világháborús lövészárokban írta, esetleg hogy Paul, az unokaöccse, aki autóversenyző és operarajongó volt, képes volt Bécsből egy alkalommal taxin menni Zürichbe,a Neue Züriche Zeitungért, csak mert szarnak tartotta az összes osztrák lapot … És ezek már személyes motívumok. Kőrösi Csomán keresztül pedig az a kérdés foglalkoztat rendkívüli módon, hogy mi az az út, amit az egyetlenegy adott életedben be tudsz járni. Abba most nem mennék bele, hogy az embernek egy élete van-e vagy több, hogy újjászületünk-e vagy sem. Számomra ebben nem a vallási vagy világnézeti vonatkozás a fontos, hanem az emberi élet közvetlen felülete. Az elmúlt tíz évben valahogy egyre sűrűsödtek az életemben a Csomával kapcsolatos mozzanatok, mígnem 1999 őszén ott találtam magam a Himalája tetején, abban a kolostorban, ahol Kőrösi Csoma Sándor a híres tibeti-angol szótárán dolgozott. – Megérkeztél a tibeti buddhizmushoz… – Nem, nem a tibeti buddhizmushoz érkeztem meg, hanem fiziakilag, a Himalájába. A forgatócsoporttal minden olyan fontosabb helyszínt felkerestünk, ahol Csoma megfordult. Kevesen tudják például, hogy Kőrösi Csoma Calcuttában magára záratta a Kelet Ázsiai Társaság ajtaját, mert az a vigalmi negyed szomszédságában volt, és ő ugye … Kőrösi és a nők. Nos, arról, hogy mi volt ott, mindenki hallgat, tényleg nem lehet tudni semmit. De nagyon érdekes, ahogy lassan, mozaikszerűen feltárulnak ezek a személyes motívumok. Hogy van egy ember, aki nagyon sok mindent megért a létezés fontosabb dolgaival kapcsolatban. És ehhez a megértéshez valójában egy olyan ifjúkori idealisztikus vágya vezeti el, amelyet sohasem teljesíthet be. De visszamenőleg mellékessé is válik, ahogy az ő személyes fejlődése szempontjából az is másodlagos, hogy feltárt valamit az egyetemes tudomány számára. Sokkal fontosabb, hogy a megértés, az önmegismerés és az önfejlődés milyen szintjére jutott el. S ez a személyes mozzanat az, ami számomra rendkívül izgalmas. Hogy miért azt a sorsot kapod, amit kapsz, viagra for sale hogy miért pont azt választod, amit választasz, és mennyire szükségszerű, hogy ha egy ember nagyon el szeretne jutni valahová, mert nagyon izgatja egy kérdés, akkor előbb-utóbb el is jut. Számos ilyen példát tudok a saját életemből is. Amikor a nyolcvanas évek elején a minimálzene érdekelt, egyszer csak Vermontban találtam magam Steve Reichnél, akivel beszélgethettem a kérdésről, amikor a japán kultúra vonzott, akkor azt vettem észre, hogy Tokióban vagyok… Anélkül, hogy ezen különösebben dolgoztam volna. És valahogy így volt Kőrösivel meg a Himalájával is. Hogy ebben mennyire van benne az én döntésem, vagy mennyire befolyásolták a véletlenek, az irányított véletlenek, esetleg hogy mennyire érvényes mindennek a fordítottja – tehát hogy azért kezdesz el gondolkodni, mert a sorsodba már eleve bele van kódolva, hogy a végén ott fogsz kikötni, ahol – , nem tudom. Ez egy időbeli csavar, ami csak visszatekintve egyértelmű és egyenes vonalú. Az események viszont valahogy mégis mindig úgy rendeződnek, hogy végül odaérsz arra helyre, ahol közelebb juthatsz a megértéshez.