Népszabadság | Trencsényi Zoltán | cikk | 2009 március 24 Narancsokat gurítani sokféleképpen lehet. Akár művészeti akció keretében is. Ám aki ezt most nem érti, az nem érti Szemző Tibor zenéjét, filmjeit, művészeti akcióit, és egyéb kulturális megnyilvánulásait sem. Talán magát az életet sem érti. “Az ottani élmények kozmikus távolságba sodortak attól, ahogyan kortársaim éltek.” Gyermekkora a Zugliget zárt világában telt. A városszéli természet csendjét csak az édesapja tranzisztoros rádiójából zümmögő Bécsi Szimfonikusok törték meg olykor. Zenei általánosba járt, de nem mondhatni, hogy a muzsika úgy fonta körbe az életét, mint egy vérszomjas polip. Legalábbis addig, amíg tízévesen nem hallott valakit elektromos gitáron játszani. Ez az élmény annyira ellentétes volt mindazzal, amit a muzsikáról akkoriban mondtak neki, hogy úgy érezte, ezekre a hangokra, erre a világra oda kell figyelnie. Mégsem a rock csábította el Tizenkét-tizenhárom évesen már csak a minőségi zene érdekelte. Eleinte Syrius- koncertekre járt, aztán a dzsessz óriásait hallgatta:Coltrane-t, Mingust, Pharoah Sanderst és Archie Sheppet. Még az sem zavarta, hogy utóbbi a feketék jogainak érdekében néha olyan forradalmi hevülettel ágált szaxofonjával, ami csak kevesek füléhez talált utat. Tizenhat évesen, a gyermekkor és a kamaszkor határán közel egy évig ágyhoz kötötte egy betegség, gyakorlatilag kórházban lakott. – Az ottani élmények kozmikus távolságba sodortak attól, ahogyan kortársaim éltek – mondja. A betegség elmúltával aztán az érzések kiélesedtek benne, valahogy úgy, mint amikor vihar után feltisztul, és valószerűtlenül áttetsző lesz a levegő. “Pofátlanok voltunk.” Úgy érezte, a benne kavargó gondolatok, érzések kifejezésének legalkalmasabb terepe a zene. A fuvolával ekkor mélyült el a kapcsolata. “Szemző hangszerválasztása bizonyára nem véletlen: a fuvola a láthatatlan-hallhatatlan lélegzést teszi láthatóvá-hallhatóvá; a lélegzés pedig, legalábbis a magyar nyelv tanúsága szerint, a lélekkel van összefüggésben” – írták róla egy újságcikkben, és ő nem is tiltakozik; igen, így lehetett valahogy. Elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola tanszakát, és megalapította a komolyzenében – és néha dzsesszben is – utazó Szemző Kvartettet. Ebből nőtt ki később a főként minimálzenét és kortárs darabokat játszó 180-as Csoport, a nyolcvanas évek egyik legkülönösebb zenei formációja. – Pofátlanok voltunk – mondja Szemző, és ebben a kurta összegzésben benne van minden , amit a 180-as Csoport a kor viszonyai között http://cialisonlinepharmacy-norx.com/ jelentett. Az akkori fiatalok szabadabb jövőre kacsintó pimaszsága, szembefordulás a tömegkultúrával, az erjedő 80-as évek piszkálgatása. Egyik nap a Zeneakadémián játszottak, másnap a Kassák Klubban, hogy rövidesen a világ távoli szegletében lépjenek fel a kortárs zene legnagyobbjaival, Steve Reichhel vagy Terry Riley-vel. – Nyugaton egzotikusnak találtak bennünket. A vasfüggöny mögötti világból felbukkanó toprongyos alakok voltunk, akiket azonban átszellemült, meggyőző színpadi magatartásuk és zenélésük hitelesített – mondja Szemző, aki a 180-as Csoportot radikálisabb irányba akarta tolni. Szerette volna, ha repertoárjába beleférnek a társművészeti törekvések is. A különféle művészeti ágak szabad társítása ott nem sikerült neki, de sikerült a performance területén. Talán ezért érdekelte egyre jobban ez a műfaj, amelyben mindig erős, éles helyzetekben találja magát az előadó, amelyben együtt canadian pharmacy junk érvényes a színpadi jelenlét, az installáció, a kép és a zene, és amelyben a Szemző számára oly jan canadian pharmacy fontos véletlen is kitüntetett szerephez juthat. “Gyakorta húzott nyársra frizsidert.” A hetvenes évektől eleinte csak távolról nézte feLugossy Laca, ef Zámbó Öcsi, Szirtes Jacek és más képzőművészek, mifelénk igencsak szokatlan performance-ait – Egyszer kajakban bégető bárányt emeltek a levegőbe, máskor gyönyörűen gurítottak narancsokat, ef Zámbó Öcsi pedig gyakorta húzott nyársra frizsidert… szép, érzékeny performance-ok voltak ezek – emlékezik Szemző. Szerette ezt a művészeti kevercset, és szerette Generic cialis online feLugossyék hitelességét, amely az általuk képviselt alternatív zenei világban, például a Bizottság együttes előadásain is megmutatkozott. Később a Bizottság tagjaival Új Modern Akrobatika néven performance-csoportot alapított. Ez a munka felszabadítóan hatott rá. Közben a zenélésről sem feledkezett meg, újra meglelt szabadsága birtokában különös darabokat komponált. “Asztali akrobatákra és vonósnégyesre”, “narrátorra, televízióra, kamaraegyüttesre és cigányzenekarra”. A megszokottól eltérően használta a zenei hangokat, a beszélt szöveget, a hangszerelés lehetőségeit. Miképpen a nyolcvanas évek végén, rövid ideig működő Takarmánybázis nevű zenei formációjában is. A név az Iregszemcsei Takarmánytermesztési Kutatóintézet gondozásában megjelent Takarmánybázis című mezőgazdasági folyóiratot idézte, melyet akkortájt elhunyt édesapja szerkesztett. – A Takarmánybázisban szellemi takarmányozással foglalkoztunk – teszi azért hozzá. Vidékre költözött, az ott megélt magányból született egyik legszebb zenei anyaga, a Wittgensteint idéző Tractatus, amelyben egy gyermekeknek szóló altatódallamba integrálta a filozófus gondolatait. “Amit ajándéknak tartasz, az csupán a te megoldandó problémád.” “Mikor hazajöttem, meglepetésre számítottam, és mivel nem várt meglepetés, természetesen meglepődtem.” Szólókoncerteket is adott sokfelé a világban, melyekre olykor meghívta Forgács Pétert is, aki magánarchívumokból szerzett, majd a technika segítségével továbbgondolt filmjeit vetítette ezeken a koncerteken. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a Forgács által megmunkált képi emlékek és Szemző zenei világa olyan természetességgel kapaszkodnak egymásba, mintha világéletükben összetartoztak volna. Azóta Forgács Péter Privát Magyarország című sorozatának közösen készített darabjai és több közös film bizonyította: nem tévedtek. “Megtörténik veled.” Közben már ő maga is filmezett. Kicsi, nyolc milliméteres, szovjet kamerával dolgozott, könnyen eltűnő, illékony anyagra készítette naplófilmjeit. Alkalmi filmkészítőként, mélyebb szakmai ismeretek, azaz kötelmek híján ismét megtapasztalta a művészi szabadság érzését. Forgách András írta egyszer róla: “Ha filmet készít, disszidál egy másik világba.” Méltatói azt is gyakran említik, hogy az ő kezében a kamera is hangszerré válik, és ő is úgy gondolja: az általa készített film minden esetben a zenei szövedék egyik szólama lesz. A nyolcvanas évek végén Kubát, később Japánt is pillantásokon, félbehagyott mozdulatokon, az ott élők mikrokozmoszán és az optikája elé sodródó véletleneken keresztül próbálta megmutatni. Filmjeivel megidézte aztán Ottlik Gézát, három éve befejezett alkotásával, Az élet vendégével pedig Kőrösi Csoma Sándort. – Ott ülsz egy tokiói parkban, egy távolba szakadt magyarral beszélgetsz sorsról, karmáról és effélékről – emlékezik. – Fölmerül Csoma mint emblematikus figura, és anélkül, hogy akarnád, egyszer csak ott vagy a Himalájában, éppen abban a kolostorban, ahol ő élt. Megtörténik veled. Eszedbe jut egy történet, és bevonz. Néhány év múlva már egy stábbal jársz ugyanott, filmet forgatsz Csomáról, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Már kész a Hamvas Béla-filmje is, amely egy korábbi zenei anyagának újraértelmezése, NDK-ban forgatott, régi iskolai oktatófilmek képanyagával, Hamvas költői prózájával. Ismét egy meghökkentő alkotás, egymástól látszólag távol eső dolgok egymás mellé rendelésével, és a végeredmény mégis Hamvas. “Képesek valahonnan az univerzumból szemlélni a dolgokat.” Szemzőről szólva lassan belesodródunk valami megfoghatatlanul egymásba olvadó művészeti sokféleségbe, amely aztán a Gordiusi Como nevű formáció idején, a 90-es évek második felére tisztult le. Ekkorra kristályosodott ki az a nyelv, amelyben a zene, a mozgókép, a színpadi jelenlét és a narráció szerves egységet alkot. A Gordiusi Como sokfelé megfordult a világban, kisebb színpadokon éppúgy, mint a Royal Festival Hallban, vagy épp a legendás moszkvai alternatív klubban, a DOM-ban. Tavaly óta a Cinematic Music Company nevű társulás integrálja mindezt a sokszínűséget. Mert Szemző számára ez a sokszínűség nagyon fontos. Miképpen Ottlik, Csoma, Hamvas Béla, Wittgenstein, Kafka, vagy éppenThomas Bernhard. Azt mondja: megnyugtatónak találja, hogy vannak emberek, akiket nem ragad el a pillanat heve, fűtöttségükben is képesek az univerzumból szemlélni a dolgokat. Ha kérdeznénk, talán sohasem vallaná be, de alighanem ő is erre törekszik. Mert pontosan tudja: egyedül onnan látszik tisztán a Takarmánybázis.