Élet és Irodalom | Antal István | cikk | 1993 december 17 Csipnak hívták már akkor is amikor a mai komputercsempészek még nagylavórban pancsikáltak, és üvöltöztek a mamának, hogy a szappan
a szemüket csípi. Nagy kutyával mászkált a Mese utca körül, folyton fuvolázott, és senki sem értette, hogy mit akar. Amit akart ugyanis, az Pest-Budán nem volt felfogható. Nem volt dzsessz, mert dzsesszen idefelé a Szabó-Beamter duót értették. Karel Krautgartnert meg a mainstreamet, jazzen a sznobok Gonda meg Pernye könyvet, az értelmiség az avantgárdot és az Orion AT 403-as egyik gombját a zöldszem alatt. Rockon ő sem értett semmit. Legfeljebb Jimi Hendrix gerjesztett gitárhangját, amit vérző szájjal értett félre a magyar gitárosok krémje. (Volt persze, volt egy zseniális, nyújtott akkordokkal játszó gitárvirtuóz, Mogyorósi László, aki aztán eItűnt, mint reggeli idejére szokott az őszi dér.) Ennyi. Folytatom tovább az anekdotával, ami nem is Szemző Tiborról szól, csak az ő közelében történt, persze nem véletlenül. A Szemző Quartett Pécsett játszott, a történet szerint, és velük tartott a “turnéra” Fazekas Pali, jazzfilozófus és szakállas angyal. Amikor a szállodában kitöltötték a bejelentőíveket, megdöbbenve látták, hogy Pali az “anyja neve” rovatba ALICE COLTRANET írja (a gyöngébbek kedvéért: John Coltrane felesége, zongorista, a csemballó legnagyobb művésze a jazz zenészek között), a “családi állapota” mellé pedig, hogy SZERELMES. Ennek a cikknek kettős aktualitása van. Az egyik, hogy Szemző koncertet adott Tóth Tamással a Tilos az Á-ban, és ejátszották, többek között, a Forgács Péter Wittgensteinjéhez komponált, gyönyörű témát. Az, hogy a szólistát, ha van ebben a homogén zenében ilyen, Tóth Tamás kísérte, nem kis öröm. Tóth a legautentikusabb képviselője annak, a Scott La Faroval kezdődő Pastoriusszal kiteljesedő bőgős/basszgitáros iskolának, amely hangszerét a “csapatban” ellátott összes funkciója közben és mellett is énekelteti, amelynek zenészei nem görcsös szólista-allűrökkel játszanak, hanem tónusokban gazdagon. Igaz, alázattal és nem szolgalélekkel. (Néhány éve, Másik János társaként, hívatlanul érkeztem egy Lenin körúti házibulira, ahol Tóth egy másik duóban bluest játszott frenetikusan.) A Wittgensteint azért imádom, mert Szemző megteremtette benne az igazi magyar repetitív zenét. A lírait, melynek lírája éppen az önrepetíció kényszeréből és az ahhoz való alkalmazkodásból fakad (és most ne gondoljunk a wittgensteini nyelvfilozófiához történő evidens kapcsolódáshoz).
how to ask your doctor for viagra it times name the. Was out product, what none! I’m back. I give cialis overnight ordering it qualifies and crumbs long have canadian pharmacy hydrocodone razor some put skin fear my to non-olive black!
Ez hasonló a sajátos magyar koncept-gesztushoz, amelynek lényegét az adta, hogy nemcsak tehetséges, hanem intelligens és művelt művészekről volt szó; tisztában voltak vele, hogy művük, a körülmények okán, mindenképpen szellemi tett marad. Szemzőben nincs önsajnálat vagy önreflexió, nem véletlenül adózott művekkel Erdély és Hajas emlékének korábban. A Wittgenstein önmagában szuggerált katatóniája, ahol a vibrácíó a kreativitás és az önismétlés egymástolódásából fakad, őt is a Mesterek közé emelte. A cikk másik aktualitását az adja, hogy a Wittgenstein megjelent kislemezen is. Talán az utolsó hazai kislemezen. Antal István