“Az irracionalitás maga a természetesség” | 2012 február 28

MAGYAR NARANCS Két alkalommal játszották Szemző Tibor és Forgách András besorolhatatlan műfajú darabját a Művészetek Palotájában. A második előadás után ültünk le beszélgetni Szemző Tibor zeneszerzővel, filmessel, az előadás rendezőjével. Magyar Narancs: A 2009-ben bemutatott canadianpharmacy-norxdrugs.com Csoma-legendárium színpadi változatához hasonlóan Az üzenet – Dr. Kafka utolsó szerelme című előadásban is több műfaj – hangjáték, film, koncert, színház – rétegződik egymásra. Van abban valami törvényszerű, hogy a sokfelől összegyűjtött anyag a színpadon találja meg a legkomplexebb formátumát? Szemző Tibor: Ebben inkább a praktikus szempontok döntöttek. Annak, hogy mind a Csoma, mind a Kafka rádiójátékként valósult meg először, egyszerű oka is van: én a fülem után dolgozom. Elsősorban nem a hangokra kell most gondolni, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy általában zenéről vagy zenei hangokról gondolkodunk. A zenét ugyanis nem az elszigetelt hangok felől “rakjuk össze”, az csak a burok, a felszín, amolyan kicsúcsosodások, mint a jéghegyek csúcsai. Valami egészen más húzódik alatta. Ráadásul a hangoknak – persze nem csak a zenei hangokra gondolok – másféle jelentésük is van. Ezért is foglalkoztat már régóta a különböző nyelvek hangalakja, illetve, hogy miként válhat egy szöveg zenei szólammá. A legtágabban értelmezett hangok között próbálok valamilyen rendet teremteni, s erre a legideálisabb terep – legalábbis kiindulópont gyanánt – a hangstúdió. A Csoma- és a most látott Kafka-dolgozatom első munkafázisában tehát egy hangfelület létrehozása volt a célom. De szívesebben fogalmazok úgy, hogy a hangtér kialakítása egy hosszabb munkafolyamat egyik állomása, egy gyakorlati és spirituális értelemben vett gyűjtőmunka első összefoglalása. MN: Ebből az is következik, hogy a most látott színpadi változat is “csak” egy állomás, és a jövőben várható még további műfajváltás? SZT: Én ezt az anyagot filmként látom leginkább. Sőt, azt is mondhatnám, hogy már a kezdet kezdetén is a filmet gondoltam adekvát médiumnak. MN: Nekem úgy tűnt, hogy a Csoma-legendáriumban megteremtett figura elsősorban egy népmesei hős volt, aki ilyen-olyan módon hasonlított Kőrösi Csoma Sándorhoz. A Kafka-előadás megidézett hőse miként kapcsolódik az irodalomtörténetben rögzült Kafkához? SZT: Amikor az ember, mint esetemben, fiatalon találkozik először Kafka-szövegekkel, a szövegek különössége, szorongató légköre hat rá leginkább, ami egyszerre ismerős és ismeretlen. A mai fülemmel hallgatva Kafkát – persze bizonyos szövegekre gondolok – a finom szomorúság, a melankólia mellett épp a szövegek harmóniája, konszonanciája ragadott meg. Tulajdonképpen váratlan pillanatban, éppenséggel Calcuttában. Ebben a felismerésben biztos közrejátszott a fizikai távolság is. Ahogy nagyon másként működött a Csoma-film Calcuttában, ugyanúgy nagyon máshogyan szólnak Kafka közép-európai mondatai egy ennyire távoli világban. Szépséget, szeretetreméltóságot, ismerősséget, olykor kifejezetten kedvességét érzékeltem. MN: Nem a “kedvesség” az első szó, ami a kafkai világról eszünkbe jut. SZT: Szerintem nincs is olyan, hogy “kafkai világ”, illetve sok kafkai világ létezik a befogadás szintjén. Amikor évekkel ezelőtt meghallottam bizonyos szövegekben ezt a konszonanciát, tudtam, hogy ezzel kezdeni fogok valamit, meg kell értenem e szépség természetét. A kihívás az volt, hogy miként tudom ezt a kérdést a nyelvek zenéje felől megközelíteni. Kőrösi Csoma Sándor esetében – az életút természetéből adódóan – a nyelvek elképesztőn széles választéka állt rendelkezésemre. Kafkánál ez nem adódik önmagától. MN: A császár üzenete című elbeszélést, ami az előadás gerincét alkotja, korábban zennovellaként jellemezte. Így akár Csoma nyelvuniverzuma is beemelhetővé válik. SZT: Igen, ez adta az ötletet ahhoz, hogy a novellát különböző nyelveken rögzítsem, hallgassam és ízlelgessem. Arra voltam kíváncsi, hogy miként “szól” ez a szöveg a tőlünk eltérő kultúrák kontextusában. Lehet, hogy a szöveg tartalmát – mondjuk egy mongol vagy egy jiddis előadásban – egyáltalán nem értjük, de a hangsúlyozás, a tagolás, a beszéddallam elárul valamit arról, hogy az olvasó miként értelmezi, miként fogja fel, és az értelmezésmód elsősorban mégiscsak kultúrafüggő. Nem is beszélve arról, hogy a szövegmondó intonációjában megjelenik egy emberi karakter hangi lenyomata is. A munka egyik legizgalmasabb, legcsodálatosabb része a felvételek elkészítése és tanulmányozása volt. Huszonkilenc nyelven rögzítettem, nyelvenként átlagosan három beszélővel (spanyolból nyolcat-tízet is felvettem, mire megtaláltam a zeneileg elfogadhatót), és amikor ezek a felvételek a vágóasztalon összekapcsolódtak a hangszerek hangjaival, fantasztikus kölcsönhatások, idősíkok páratlan interferenciái jöttek létre. A szöveg ritmusa, tempója értelmezte a zene tempóját, ritmusát; és ugyanaz igaz fordítva is. Ha például a mostani beszélgetésünk hátterében szólna valamilyen zene, akkor egészen más akusztikája lenne az elhangzó mondatoknak. Sőt, a jelentésük is megváltozna. MN: Több ilyen cialis for sale vancouver interferenciára figyeltem fel tegnap. Az egyik legemlékezetesebb – és azt hiszem, hogy zeneileg is kulcsfontosságú – pillanat az volt, amikor a felvételről egy vonósnégyest hallhattunk, amit élőben a kanna és a fakanál kettőse ellenpontozott. Utóbbiról csak tudtam, hogy roma zenéből ismert hangzás; előbbiről pedig azt tudtam, hogy ismerem, de annyira megváltozott a kanna és a fakanál miatt a kontextusa, hogy nem tudtam beazonosítani. A két zenei réteg teljesen feloldódott ebben az új szituációban, ami egyébként egy tökéletesen autentikus, harmonikus saját minőséget hordozott. SZT: Meghatározó zenei élményem volt Purcell c-moll vonósfantáziája. A Kafka-darabban a vonósnégyes hangjai mind erre a műre vezethetők vissza. Emiatt lehetett ismerős, gondolom. Számomra a Purcell-darab melankóliája – egy csomó személyes emlék generic cialis online pharmacy mellett – tökéletesen összecseng a Kafka-darab világával. MN: Azért érzem ezt a zenei részletet kulcsfontosságúnak, mert plasztikusan reprezentálja a darab világát, dramaturgiáját. Az egymásra rétegződő emléksíkok kiadnak egy harmonikus egészet, miközben az egyes rétegek gyökérzete felfejthetetlenné válik. Számomra ez az emlékezés lehetetlenségét sugallja. Csak jelen idejű pillanatok vannak, a múlt felidézhetetlen. A darab megkapó paradoxona, hogy egyébként minden az emlékezés körül forog, a két főszereplő – Dora Diamant (Barbara Massey) és Klopstock Róbert (Lukáts Andor) – Kafka utolsó napjait idézik fel, saját érzelmi viszonyukat próbálják meg értelmezni, elmesélni, illetve újra megélni. SZT: Az egyik zenei ambícióm éppen ez volt. Ismerős komponensekből olyan új minőséget létrehozni, melyben az alkotóelemek szétválaszthatatlannak tűnnek. Az ún. world-musicban – már amenynyire a műfajt ismerem – másképp áll a dolog, ott egymás mellé illeszkedik két-három különböző dolog, warfarin and viagra érdekes, pikáns felületek jöhetnek viagra usa létre, de mindig egyértelmű, hogy az alkotóelemek továbbra is csak önmagukat jelentik. MN: Van egy euforikus pillanat a darabban. Pontosabban: érződik az alkotó öröme, hogy a Kafka-történetet el tudja vezetni Magyarországra, közelebbről Dombóvárra, ahol a férfi főszereplő, a kierlingi szanatóriumban Kafkát ápoló Klopstock Róbert született. SZT: Tényleg így volt. Amikor Dombóváron forgattam, úgy éreztem, nem találtam semmi hasznosat, semmi olyat, ami önálló képi értéket képviselne. Csalódott voltam, úgy éreztem, hogy itt semmi sem lefilmezhető, a képeknek mintha nem lenne szakrális háttere. Amikor a vágóasztalon egy meglehetősen esetleges kép – egy vasútállomás a bakterrel, cialis daily insurance a Dombóvár-alsó táblával – zenei- és szövegkontextusba került, valósággal megnemesült és teljesen átíródott az eredeti képi jelentése. MN: A produkciót zeneszerzőként, filmkészítőként és rendezőként is jegyzi, magában az előadásban zenei előadóként is részt vesz basszusfuvolájával. A két szereplőt riporterként faggatja, tehát még színészként, játékmesterként is jelen van. A pozíciója centrális. SZT: A riporteri szerep nem csak színpadi játék. Azt próbáltuk megjeleníteni, ahogy a színészek szöveggel való megismerkedése, a szöveggel való munka valóban megtörtént. Mindketten megkapták az általuk megjelenített figura életrajzát. Én kérdeztem őket, és ők megpróbáltak válaszolni; egyszer-egyszer közbekotyogással zavarba hoztam őket és igyekeztem olyan beszédhelyzetet kialakítani, mintha egy igazi interjúhelyzetben lennének. Ezt a konstruált interjút felhasználtuk a hangjátékban, és ebből emeltünk át részleteket a színpadi változatba. Nem vagyok még benne biztos, hogy ez így is marad. Rendezőként azonban nem voltam egyedül, Forgách András és Hudi László külső szeme nélkülözhetetlen volt. MN: Ez a színpadon reprodukált interjúhelyzet nagyon természetesnek hatott. SZT: Ez instrukció is volt, semmiképpen sem akartunk színházféleséget készíteni. Kifejezetten kértük, hogy a színészek motyogjanak, ne beszéljenek publikusan. Inkább gondolkodtunk koncertben, illetve vetítésben. MN: Élő zenés vetítés, a muzsikusok kísérik a filmet. SZT: Fordítva. A film kíséri a zenészeket. Pontosabban azt szerettem volni elérni, hogy a néző érezze úgy, mintha a zene hozná létre a filmet. MN: Az biztos, hogy a filmnek akkor is van akusztikája, ha éppen néma. Egy vonatból forgatott képsornak óhatatlanul van valamilyen hangzása, ami az élőben játszott zenére is kihat. Ön például egy ritkán használt hangszeren, basszusfuvolán játszik. A hangszerválasztásnak van valamilyen speciális oka? SZT: Egyszerű. Pablo Casalsnak van egy gyönyörű Bach-lemeze, a csellószviteket játssza, és hallatszik a felvételen a szuszogása, a dünnyögése. Rendkívül személyes aurájú felvétel. Engem fuvolistaként mindig is vonzott a mélyebb regiszter, a közeli mikrofonozás miatt pedig a hangszer lélegeztetése, illetve a hangszeres lélegzése nagyon személyes létezést biztosít számomra, a basszusfuvola pedig sok levegővel működik. MN: Bármelyik komponensét is emeljük ki az előadásnak, mindig oda lyukadunk ki, hogy a döntő mozzanat a személyesség. Az európai zeneszerzés utóbbi évszázada azonban nem arról nevezetes, hogy a zeneszerző személyesen van jelen darabjai megszólaltatásában, hanem arról, hogy feltámasztandó anyagokat hoz létre. SZT: Ebből az következik, hogy nem biztos, hogy én zeneszerző vagyok. A személyesség valóban fontos, de nem abban az értelemben, hogy az érdeklődésem homlokterében én állok. Jelen esetben például Kafka érdekelt. Illetve az, hogy miként tudom őt megragadni. A rejtély foglalkoztat. A rejtélyben felragyogó szépség. Korábban a hiányt érzékeltem Kafkában, azt, hogy valami nincs kimondva. Nem tudom, hogy közelebb kerültem-e ehhez a kimondhatatlanban felragyogó szépséghez. Ebben az előadásban nem beszélünk az írói életműről, nem is említjük a nagy irodalmi alkotásokat. Visszatekintve a két estére, egyre inkább úgy tűnik, hogy az egész kafkai életben és a mi megközelítésünkben van valami irracionális mozzanat. De amikor a legirracionálisabb dolgok megtörténnek, úgy érezzük, hogy nem is történhetett volna másképp, az irracionalitás maga a természetesség. Molnár Szabolcs