A38 weboldal | dr Máriás | cikk | 2005 április
Aki az Univerzumban otthon van, az rendelkezik a legnagyobb ingatlannal!
Szemző Tibor est
“Szemző Tibor a hazai kortárs művészet megkerülhetetlen figurája.” Ez mondjuk egy szép mondat, mert igaz, ugyanakkor meg üres, mert hol van ma minálunk a kortárs művészet? A focipálya méretű újonnan felavatott betonszarkofágban, a művészet temetőjében, amely felett politikusok dörzsölik a kezüket, mint jó PR-fogás felett, és a hitelezők, mint a végeláthatatlan visszafizetésű kamatok szülőanyja felett? Mekkora ez a minden “kultúrát” betöltő, kimondottan a nem-művészeknek és a nem-kultúrának szánt buli, amelyben a művészek és közönségük tanácstalanul és idegenkedve próbálják belakni azt a bunkert, amely “az ő tiszteletükre épült”? Hová lett a szellem?
Szemző mindig más léptékben, ezzel szembenő értékrendben élt, dolgozott, lélegzett. Lehengerlő az a mindig újrakezdő, szerető és mégis távolságtartó hozzáállás, amellyel alkotói személyiségét mindig újabbnál újabb lencséken keresztül mutatja meg. Legyen az egy Sziddharta szöveg felolvasása, melyet később Mozart vonósnégyese mellé játszik be Páli nyelven, Buddha anyanyelvén a lángolásnak emelve költői emlékművet, legyen az egy Ottlik Géza szövegéhez készített Budapest-spleen film fekete-fehér, gyönyörű puha áttetszésekkel, árnyakkal, bérházakkal, gangokkal, legyen az egy beszélgetés a kulturális átjárások megkérdőjelezéséről reggeli közben, vagy egy kifinomult, a párhuzamosságokat érzékenyen bemutató japán kettős-film által kiváltott kettős látás, amelyhez a kiváló Moyses vonósnégyes, a nagyszerű Gordiuszi Čomó, és a beszélgetés hátterét és kontextusát hozó reggelit megidéző barátok performansza társul.
Szemző nem egymás fölé, és nem egymás alá vagy mellé helyezi a megszólaltatott kultúrákat, világokat, hanem egymásba ágyazza őket. Egymásba oltja keletet és nyugatot, Mozartot és Buddhát, az elektromos gitárt és a tablát, a meditatív filmeket és a reggeli meditációt. Elszánt harcos, aki nem enged a szellem univerzális, mindenek felett álló értékéből, mégsem a tárgyi világ gubancait ostorozza. Odateszi elénk a szellemet, legyen az akár Sziddhartáé akár Ottliké, hisz egy a kettő, s egy az övé, amely ezeket mai kontextusban szólaltatja tovább, hisz a magasságban már egy a nyelv és egy a megidézhető érték.
S míg megszólalása finom és hanghordozásában hiper-kulturált, addig az, amit mond őrjítően harsány. Mert azt üzeni, hogy a szellem egyre fogy, ahogy múlik az idő, az ember egyre kevesebbet lát, él, szeret, megél. Ezért teszi kőkemény szigorral azt, ami szép és bátor kötelessége: felmutatja a mércét, amely nélkül egyszerűen nem érdemes élni. Hogy Mozartot nem helyettesíthet egy Chrysler, hogy Buddhát nem helyettesítheti egy pártvezér, s hogy egyszerűen mindazért, amink ma még van, érdemes megküzdeni, mert máskülönben nem marad belőle semmi.
Az est két főszereplőjét egy-egy jubileum is összekötötte. A kiváló pozsonyi Moyzes Quartet, Szlovákia legnagyobb jelentőségű vonósnégyese, az ottani Kronos, az idén harminc éves, akik letarolták már a fél világot klasszikus és modern darabjaikkal. Szemző Tibor meg idén ötvenéves. S ha visszanézünk, hogy ez az ember Erdély Miklóssal éppúgy együtt dolgozott, mint a 180-as Csoporttal és Forgács Péterrel, az Új Modern Akrobatikával és a Gordiusi Čomóval, zenét, filmeket, performanszeket, s megannyi minden mára megkerülhetetlen értéket tett le az asztalra, akkor csak annyit mondhatunk neki: Köszönjük! Gratulálunk ! És még kérünk!
Liftezz még fel sokáig minket az Univerzumba Tibor, mert annál jobb úgysincsen!