Magyar Narancs | Marton László Távolodó | interjú | 1999 március Szemző Tibor zeneszerző, Gordiusi Čomó Napokig úgy tűnt: Szemző Tiborral való találkozásomhoz Gordiusi Čomójának február huszadikai, trafóbéli koncertje — esetleg A túlsó part című filmje — szolgáltat apropót. És akkor egy különleges Steve Reich-lemezzel kedveskedett a postás:Reich Remixed – vezető DJ-k (Coldcut, Howie B, Dj Spooky estébé) újjáértelmezése alapján. Hm… Azért ez több mint motívum — ócsúdtam rá, elvégre Szemző munkásságának számomra éppoly feledhetetlen tartozéka a Reichet általa prezentáló 180-as Csoport, mint későbbi lemezei közül a The Conscience. Arról pedig, hogy időközben DJ Nagával is dolgozik, szégyenszemre nem is tudtam. Szemző Tibor: A 180-as Csoport megszűnése – ami formailag a `80-as évek végére esett, de valójában már a `80-as évek közepén, amikor észrevették, hogy létezik, a hanyatlás állapotában volt – nekem olyan sokkot jelentett, amit egyébként éppen az általad említett Lelkiismeret lemezzel dolgoztam ki igazán magamból. A lemezen hallható három darabot a 180-as Csoportnak írtam, de kettőt bojkottált, egyedül az Optimista előadást játszotta el, azt is kompromisszumos formában. Aztán amikor a csoport megszűnt, ezeket a darabokat rendesen megcsináltam, és fölvettem. Ez lényegében a `80-as évek története, ezután egy egészen más életszakaszt kezdtem, évekig csak a családi tripben voltam, másrészt próbáltam megérteni bizonyos dolgokat. Nekem a legalapvetőbb tapasztalatom a zenében a közösségiség élménye volt, és tulajdonképpen ebben kellett csalódnom a 180-as Csoport szétesése után. A `90-es évek elején abba is hagytam a koncertezést, addig nagyon sok szólókoncertet adtam a világon mindenfelé: egyre inkább abban találtam meg azt a működési területet, ami kevésbé volt korlátozott, mint a 180-as Csoporttal. Aztán úgy `96 körül újra elemi igényemmé vált, hogy kollégákkal dolgozzam, ráadásul úgy éreztem, hogy erőteljes hangon kell megszólalni, függetlenül attól, hogy a dob és a basszusgitár milyen asszociációkat kelt. És akkor létrehoztuk ezt a formációt, amelytől ugyanakkor azt is vártam, hogy a rock `n` rollos hangütésével túllendítsen azon a ponton, ahol A túlsó part című darabomban elakadtam. Ez egy olyan probléma volt, amely — most erre nem térek ki — `92-93 körül, az első japán utam után váratlan kulturális sokként és élethelyzetként ért: nem tudtam megbírkózni vele, sem a hangzás tekintetében, sem a személyességében; ehhez segített hozzá, lényegében megoldotta A túlsó part-kérdést ez a formáció. Most huszadikán arra teszünk kísérletet, hogy ezt A túlsó partot abban a sarkított formájában játsszuk el, amit később további ütősök, vonósok és egyéb hangszeresek bevonásával már meghaladtunk, egy kicsit vakrepülésszerűen: mire is emlékszünk. Ebben a formájában két évvel ezelőtt feloszlattuk a Gordiusi Čomót: fel kellett ismernem, hogy tőlem teljesen idegen a pop-forma, ráadásul úgy tűnt, a korszak sem találkozott azzal, amit csináltunk. Nem a kor produktuma volt, és miközben a nagyobb formák iránt vonzódtam, a distancia is hiányzott belőle, ami A Vízöntőben (A láthatatlan történet című Hamvas-kötet első esszéje — A szerk.) megvan. Hét zenei tétel: nagyon cool, nagyon távolságtartó, mégis rockzenei hangütés — ugyanakkor azok a gyönyörű költői szövegek, amiket a Hamvas elmond. Ott dramaturgiai funkciója van, egy nagyon éles ellentét a kíséret és a szöveg között. Ahhoz is kellett a Gordiusi Čomó, hogy ez a Hamvas létrejöhessen. MaNcs: Elvesztettem a fonalat. Ez lesz február 19-én a Szabó Pál Művelődési Házban? SZT: Nem, ott Dubsolution címmel egy party lesz, techno DJ-k szereplésével. A Hamvas-darab kapcsán összebarátkoztam DJ Nagával, vele csinálunk egy duót; ő lemezekkel dolgozik, én hangszerekkel. Ennek másnapján lesz A túlsó part a Trafóban, a Hamvast pedig március 18-án játsszuk újra a Darshan udvarban. MaNcs: Bocsánat, megszakítottalak. SZT: És most ősszel újjáélesztettem a zenekart, egy sokkal tágabban értelmezett tevékenységi körrel. Ez most az én szerzői együttesem, amely lényegében a dolgaimat játssza, de közöttük a régebbi Koponyaalapi törést vagy az Optimista előadást is, amit az Erdély Miklós-kiállítás megnyitóján előadott. Nemcsak zenészek lehetnek a tagjai, és nem is csak a művészet területeiről érkezők; nem folyamatosan működő, másrészt változatos összetételű ez a csomó. Annak a függvényében változik, hogy éppen mit játszik. MaNcs: Ugyanazokkal az emberekkel most működik a közösségi élmény? SZT: A következőről van szó. Ha azt kérdezed, működik-e, azt mondhatom, hogy igen, de egészen más formában. A Hamvas-darabban a működésünknek megvolt a maga nagyon komoly tárgya, másrészt prioritásom volt, és lévén a kollégák többsége fiatalabb nálam, generációs különbség is. Ugyanakkor december végén, amikor előadtuk, lenyűgöző volt a Trafóban, hogy a `80-as évekre emlékeztetett; úgy tűnt, mintha ébredne a város – ezt először éreztem a `90-es években. Egy ötszáz férőhelyes helyre bepréselődtek nyolcszázan, csomóan kint rekedtek, és egy abszolúte közösségi élményt éltünk át, nemcsak, akik a színpadon zenéltünk, hanem a közönség is. Valami olyan dolgot sikerült megragadni, ami egész egyszerűen aktuális, amit az emberek a magukénak éreztek. Tízen-tizenketten szerepeltünk, mert A túlsó part koncertváltozata is ment, bevonva a Mozgó Ház, a Forgács Petit megkértem, hogy készítsen egy filmet, az szintén bemutatásra került. Ez a Gordiusi Čomó inkább egy szellemiség emblémája volt, semmint egy zárt, ortodox csoport – az bukott meg igazán a `80-as években. A másik döntő különbség az volt, hogy a 180-as Csoport egy teljesen spontán szerveződés volt, másrészt kimondottan korproduktum. Ismered a korabeli kommunális létformákat, a Stúdió K-tól kezdve, a különböző területeken. Míg ez a Gordiusi Čomó az én kreatúrám, mégha valami olyasmit mondott is ki, ami aktuális. MaNcs: Ebben a te kreatúrádban miért van akkora szerepe a Forgács Péternek? Végignéztem a lemezeidet, vagy hetven százalékuk a filmjeihez kötődik. SZT: Nem is csak a filmjeihez, hanem a családi mozihoz; ez nyitotta rá a szememet a privát szférára. Nézd, rám meghatározó hatással volt a performansz; az éppen általad említett Lelkiismeretnek is ez az alapélménye. A Privát Magyarország sorozat a közös performanszainkból nőtt ki, s hogy filmformában fejlődött tovább, az a Péter érdeme. Másrészt az utolsó tíz évben a legfőbb tevékenységem ezeknek a filmeknek a készítése volt, és az eddig megjelent nyolc hanglemezemnek tényleg legalább a fele e privát mozik kapcsán jött létre, vagy konkrétan a Privát Magyarország sorozat felkérésére, mint filmzene. Nem mondom, hogy alkalmazott zene, mert annál egy picivel több, de azt sem, hogy önálló darabok – ezért nevezem őket hangképeknek -, hiszen formailag nincs köztük olyan kompozíció, mint amit a Lelkiismeret után te nyilván (és joggal) számonkérhettél. Nagyon sokat dolgoztunk együtt, tény. Csináltunk tizenhét filmet, és nem tudom, hány óra zenét. Igazándiból A túlsó part az első ettől teljesen független aktivitás. Ezek a hangképek formailag semmiképp sem mérhetők az olyan darabokhoz, mint az Optimista előadás – ami egy teljesen zárt zenei struktúra -, viszont nagyon sokat tanultam általuk a hangzásról, és sok minden tudatossá vált: például, hogy a harmónia iránt teljesen érzéketlen vagyok. Nem hallok harmóniát, nem is érdekel. Vagy az, hogy a zenében leginkább a hangszínek érdekelnek; hogy irányokban hallok, mélységben és magasságban, közelségben és távolságban – még csak azt sem mondanám, hogy melodikus a
hallásom. Megkaptam a kiképzést, bejártam ugye a Főiskolára, az embert gyötrik az összhangzattannal…; nekem hálisten nagyon rossz a memóriám, de még így is kellett pár év, hogy elfelejtsem, amit megpróbáltak belém sulykolni. MaNcs: Végül, hogy szép kerek legyen a történet, hadd kérdezzelek Reichről. Mit tanultál tőle, mennyire fontos számodra? SZT: Én egy autodidakta zeneszerző vagyok, ebben az értelemben nem volt mesterem; mellesleg nem tudom, hogy lehet-e zeneszerzést tanítani. De ha volt, akit fontosnak tartottam, akkor a `80-as évek elején Reich volt az. Olyannyira fontosnak, hogy felkerestem. `83-ban fölültem egy repülőre, és elmentem hozzá Amerikába. A személyes kapcsolatunk nem volt annyira intenzív, bár `85-ben idehoztam egy közös lemezfelvételre a 180-as Csoporttal. Föl tudom egészen pontosan idézni, micsoda élmény volt, amikor a `70-es években a Varsói Őszön a Clapting Musicot játszották a Krauseék; vagy amikor a Riley In C-jét hallottam…, aztán a legelemibb darab, a Coming Together, ami ráadásul erre az egész politikai helyzetre is reflektált. Más kérdés, hogy Rzewskinek a minimalizmus csak egy kitérő, egy utazás volt – igazán csak két minimáldarabot írt, így ebben az értelemben nem volt követhető; bár mai fejemmel inkább tőle tanulnék, a Reiché egy ortodox világ. Nyilván hozzájárult az életkor is: az a tisztaság, az az áttekinthetőség és új alternatíva, amit felmutatott, nagyon fontos indíttatás volt. De aztán mégiscsak elromlottam, és nem lettem olyan értelemben zenész, mint ő – beszólt a performansz, és beszóltak más műfajok is. MaNcs: Születnek még minimalista darabok, vagy ez már csak múlt idő? SZT: A könnyűzenében abszolúte jelen van a technóban, a komolyzenében, azt gondolom, a Tehillimmel lezárult a minimalizmus. ATehillimmel – ami véleményem szerint egy teljesen konzervatív darab – csatolódott vissza Reich az európai műzene történetébe. Az egy négytételes, zárt forma, ott az az experimentum, ami jelen volt a korábbi darabjaiban, lezárult. Hozzá kell tennem, hogy a `90-es években keletkezett darabjait nem ismerem. A magas művészet iránti érdeklődésemet annál a pontnál elvesztettem. Hogy miért, azon soha nem gondolkodtam el. Úgy tűnik, a minimálzenének volt egy olyan felülete, amely erősen érintkezett a tömegkultúrával, s amikor visszacsatolódott az európai művészetbe, a magas művészet szférájába került, ami engem kevésbé érdekel. A Pisti (Bálint István író, rendező – A szerk.) mondta egyszer, hogy ha a huszadik századból valami megmarad, akkor az a popzene és a film lesz. Lehet, hogy igaza van, de ez már egy egészen más történet. Lemezek: Snapshot From The Island; Private Exist; Meteo/Eckermann álmai; Ain`t Nothing But A Little Bit Of Music For Moving Pictures; The Conscience; Az utolsó magyar PVC; Tractatus; Symultan; Relative Things Filmek: Koponyaalapi Törés; Wittgenstein Tractatus; Cuba; Örvény; A Túlsó Part