Élet és Irodalom | Végső Zoltán | cikk | 2001 május 25 Van abban valami lenyűgöző abszurditás, ahogyan filozófia és zene egyesül. A kézzel megfoghatatlanok erősítik egymást, a tartalmat kiegészíti a forma, érthetővé és az egyén számára értelmezhetőbbé válnak a szubsztanciális elemek, vagyis a lényeg letisztul. Alapvető művészi késztetés a folytonos helyzetelemzés, a bennünket körülvevő környezet bemutatása, az arra való reagálás és természetesen a véleményformálás. Egyfajta helykeresés ez, gondolkodás a létezésről, a belső én kivetülése, ami rendkívüli bizonytalanságról árulkodik – az alkotás intenzitása bizonyosan innen eredeztethető. Szemző Tibor munkásságát mindez jelentősen meghatározza: igazán elmélyülve, régóta támaszkodik
társművészeti ágakra, zenedarabjainak egységét a filmes, irodalmi, képzőművészeti alkotások közössége kiérlelt nyelvezetté nemesítette. A wittgensteini gondolatokkal átitatott, merészen minimalista “Tractatus” után nem meglepetés az új anyag, inkább folytatás. Pontosabban nem új, hanem frissen, az angol Leo Recordsnál megjelent anyagról van szó, a hét tétel némelyikének változatai már korábban elkészültek, de a tételeket egyben mostantól hallgathatjuk meg. A Hamvas Béla “Vízöntő”- jéből kiemelt szövegrészletek szintén narrációként jelennek meg. Szemző mételyező orgánuma, pontos, kimért intonációja Latinovitsot idézi, az előadás közbeni gesztikulációja alapján pedig gondolhatnánk akár Thomas Mann Cippolájára is. Ő a karmester is egyben (vagy stílusosabban a zenefolyam varázslója), irányítja társait, a kifinomult mértéktartással játszó Gordiusi Čomó formációt, amely a közös műhelymunka eredményeképpen meghatározó és jellemző tényező a ma születő magyar muzsikák irányultságának számbavételekor. A csapat összeszokott, azt hiszem ilyenkor szokták mondani, hogy profin zenélnek együtt, azonban ennél többről van szó. A repetitív, csupán kis mértékben változó struktúra egyben azt is jelenti, hogy az adott hangoknak a helyei, megszólalási pontjai fontos szereppel bírnak, a mutatkozó laza szövet mellett elengedhetetlen a megfeszített figyelem, a precíz metrikusság. A narráció rubato jellege feloldja a feszültséget, amely egyébiránt nem a kötött szerkezet miatt érezhető, mert az előadás menete, a dinamikák kezelése, a szólamok formálása, egyszóval a zeneiség az elsődleges szempont. A feszültséget, az áthatóan apokaliptikus légkört főképpen a témaválasztás és Forgács Péter rendező filmleleteinek háttérvetítései gerjesztik. Az egyén viszonya a tömeghez, és fordítva, régi kérdése a társadalmi beágyazottságnak, miképpen viselkedünk, ha közösséghez tartozunk és hogyan vész el az individuum, magára öltve a többség jellemvonásait. Ez ma igen aktuális kérdés, amihez adekvát viszonyulási alap Szemző “Láthatatlan történet”-e. Hamvas alkalmazott szövegei nagyjából egy időben születtek azzal, mikor Adorno a tömegkultúráról és hatásairól kezdett tanulmányokat írni, ez a gondolkodó ember által átérzett légkör része volt. A félelem attól, hogy a “tömeg maradéktalanul felszívódik” provizórikus ugyan, de a jól körülhatárolható szimbólumrendszer hatásosan támogatja a témafelvetést, amit Szemző Tibor és társulatának kvalitásai alakítanak valóban
hiteles forrássá és mindenek előtt a jelen fontos zeneművévé. 
fotó: Keresztes Zoltán