2015.07.19. [forrás: THEALTER]
Székely Örs
És torlaszokat emel hangokból, zajokból, képekből ugyanaz elé a történet elé a kőfaltorta. Éjjel tizenegy van a Régi Zsinagógában, de mi már addigra városokon suhanunk keresztül, erdőkön, motorháztetőkön, tengereken.
„Öljön meg, máskülönben Ön egy gyilkos”, utasítja Kafka barátját halála előtt Bécsben, mi pedig a lassú öldöklést járjuk, járkáljuk körül; tagolt és esetleges találkozás ez szereplők, nyelvek és tájak között: Kafka, Klopstock, Dora Diamant és a császár, aki halott, Berlin-Grünewald, Szilézia és Dombóvár-alsó, bengáli, magyar, francia és jiddis áll össze egyetlen pillanatra, hogy aztán mind szétszálazódjanak.
Az üzenet olyan, mint a sodrás, amint nekimegy az áthatolhatatlan falaknak, csak mélyebben nekik nyomódik. De ott már végtelen, szabad terek vannak, fák, tömbházak és a tenger, a maguk módján zárt világok, mert magányuk és végtelenségük nem jut el sehova: önmagába csatlakozik vissza.
Kafka szobáját is látjuk, a fenyőt, az ablakot, ahol meghal, miközben a zene szaggatott, és a vetítések textúrájaként kitüremkedik, s szintén járkál, a zajoktól a latinóig és a jazzig; összekeveredik a nyelvek dallamával és ritmusával.
Majd a legváratlanabb módon megy mégis szabadságra a történet. Kafka nagybátyja fontos ember volt a spanyol MÁV-nál, talán azért. Fél óráig a fényesen csillogó kocsik Kubáját látjuk, majd visszatérünk. Ami van, nem ad el, nem csap be, csak hajszálpontosan megismétel.
(Takarmánybázis: Kőfaltorta)
Fotó: Révész Róbert