Élet és Irodalom | Végső Zoltán | cikk | 2004 december 10 1999 októberében, a még omladozó Páva utcai zsinagógában mutatta be Forgács Péter és Szemző Tibor az Örvény című videó-oratóriumot. Az első budapesti
előadást csupán a szegedi (ahová a mű vizuális alapját képező privát filmleletek javarészt köthetők), illetve a nagykanizsai régi zsinagóga-épületekben megtartott bemutatók előzték meg. Most, hogy tavasztól új funkcióját elnyerve Holocaust Emlékközpontként üzemel a hatásosan és gyönyörúen renovált épület, eljött az ideje, hogy az elmúlt századvég, bátran kiniondom, legerősebb késztetésekkel megszülető zenedarabja visszakanyarodjék, és helyet foglaljon az őt megillető helyen. Szándékosan nevezem zenedarabnak az Örvényt, miközben a képi hatás és a hozzá tartozó narráció hasonló fajsúllyal van jelen a teljes műben. A teljes műről azonban leválasztható a zene, ahogyan azt Szemző a Gordiusi Comó társulatával meg is tette, mikor 2000-ben megjelentette CD-n, pusztán a zenei anyagot, ami egészen pontosan az 1938 és 1944 közötti zsidótörvényekből válogatott paragrafusokat alkalmazza szövegként. Az évezredes történelmet idéző zsidó egyházi zene különösen egyedi énekstílusára, a kantillációra épülő Örvény hangi környezete elképesztő erővel fordítja meg a jelentést és változtatja szent muzsikává ilyformán a zsidótörvényeket, miképpen a szöveget felemészti a kulturális hozadék. Ha még létezne a Pannon Rádió, talán gondolhatnák némelyek, hogy végre valaki bátran zsidózik egy jóízűt – de szerencsére már nem létezik. A befogadóval transzparensként szembeállított vadítóan primer gesztus jelentős művészi invenciókról tanúskodik: Szemző alapvetésként feltételezi a közönség empátiáját, pedig pengeélen táncol a kérdés, hogy egyáltalán lenyomható-e ma bárki torkán a zsidótörvények szövege, még ha az jelen esetben egy műalkotás részét képezi is. Az attitűdben van némi irónia, és nem lehet nem észrevenni az aktuálpolitikai szándékot, a felszólítást a történelmünkkel való szembenézésre. Mindezt jelentősen árnyalja a szegedi Pető családról készült, házi archív felvételekből összeállított filmanyag. Forgács Péter Privál Magyarország tematikájába szépen illik az Örvény, a zenével együtt, ahogyan azt Szemzővel közösen szokták, kettős dramaturgiát szőttek. A videooratóriumként aposztrofált mű élő előadása más mélységeket is feltár a CD hanganyagához képest. Párhuzamosan fut a családtörténet ismertetése, mesterien áll össze a talált családi filmtörténetekből egy kerek magánmítosz, miközben lágy szövetként mindent áthat a történelmi közeget megidéző muzsika. A narrátor Forgács Péter, és mondhatjuk, a Filmet vezényli Szemző Tibor. A végtelenségig kiérlelt produkció formai nagyszerűsége a kölcsönhatásokban és a közös alkotás lefegyverző eredményében rejlik. A film és a hozzá tartozó kísérőszöveg nagyon zenei, Forgács precízen követi Szemző egyik markáns stíluselemét, a sprachgesangot; ugyanakkor a minimális dallamív gyönyörűen, a történetet elősegítve rajzolja körbe a Filmet, pedig a hangszeres szólamok javát felvételről játssza be a hangmérnök. Az énekesek, Fodor Ildikó és Kéringer László kristálytisztán, szakrális áhítatot teremtve énekel, a helyszín pedig ehhez tökéletesen megfelel. Nem jó az Örvény előadását hallgatni és nézni, mégis jó jelen lenni – az ember nem a műélvezet miatt vesz részt liturgián. Egy ideje gondolkodom azon, hogy mi lehet az Örvény legfontosabb momentuma, de minden alkalommal másra jutok. Most éppen a művészi szerepvállalás jár a fejemben: vélhetően még jó darabig evidenciaként kell kezelnünk, hogy társadalmi kérdésekben az igazán komoly állásfoglalás a jelenkor alkotóira hárul, mert egyszerűen nincsen helyettük más, aki radikálisan kimondjon igazságokat. Csak az utóbbi időből emlékezzünk arra, hogy első lépésben a zongorista Fellegi Ádám felháborodására volt szükség ahhoz, hogy Teleki Pál szobrát ne lehessen felállítani. Fellegi még akkor is megingathatatlan volt, amikor a főpolgármester abbéli véleményét hangoztatta, hogy egy muzsikus hangoskodása vajmi keveset nyom a latba, ezt a hozzáértők, például ő, jobban el tudják dönteni. Hát nem tudták, legalábbis ők nem! (Szemző Tibor – Forgács Péter: Örvény, Holocaust Emlékközpont, november 30.)