Irodalmi szemle, Bratislava | M. Csepécz Szilvia | interjú | 1993 december
Beszélgetés Szemző Tibor kortárs zeneszerzővel és előadóművésszel
(pillanatfelvétel)
1993. szeptember 5. Érsekújvár, Stúdió erté. Szemző Tibor, aki már néhányszor fellépett a fesztiválon, most “csak” zenél. Bár ha összehangoljuk a Kürti cigányzenekart és a basszusfuvolát, az eredmény mint performance is felfogható, akár annyi más Szemző-darab, melyekben a zenei műfajok közötti átjárók feltérképezése, valamint a művész filmszerűen megfogalmazott gondolatai hangképekként jelennek meg.
– Tele van a fejem vízzel – közli a koncert után, de végül kompromisszumot kötünk: tíz percig kérdezhetek, és hátha…
– Nemrég jöttél haza Japánból, ahol nemcsak felléptél, de – gondolom – arra is volt módod, hogy belehallgass az ottani élő zenébe. Hogy élted meg az európai térasszociációs és a japán, illetve keleti inkább fényasszociációs zenekultúra másságát? Észrevehető-e ma még egyáltalán ilyen különbség?
– Erre most nem tudok mit válaszolni, mert ezt nem így éltem meg. Talán ott kellene kezdeni, hogy egy térség hogyan viszonyul a saját hagyományaihoz. A zenét, de a művészetet általában is működtető impulzusok ma átívelnek a különböző kultúrákon. Vagyis mindenki a számára izgalmas területekre figyel fokozottabban, hogy azután néha elvontan, néha közvetlenül jelenjenek meg bizonyos – akár dzsessz- vagy etno-elemek is – a születő zenékben. A saját munkáimra legalábbis ez a jellemző, tehát már maga az “asszociációs megközelítés” kérdése sem érvényes. Nem hiszem, hogy Japánban vagy másutt ilyesmire figyeltem volna, és úgy gondolom, hogy a mai zenében a különbözőségek nem elsősorban az általad felvázolt kategóriákban mutatkoznak meg. Az emocionális hangszimbólumok persze meghatározástól függetlenül is azonos tartalmúak, vagyis a zenei gondolatkör eleve meghatározó. Ha van… De én csak úgy odamentem Japánba, csak úgy ott voltam, és csak úgy vagyok.
– Irányok és korlátok nélkül?
– Az ember, ha valamit művészként csinál, akkor csupán önmagát próbálja kifejezni. Így azután nem esztétikai szempontok szerint gondolkozik, és nem is racionális megfontolások alapján csinál zenét, hanem azért, mert ez az önkifejezésének az eszköze. Ezek nem koncept dolgok. Igaz, az új CD-m három kamaradarabja is nagyon erősen konceptuális, annak ellenére, hogy a hangzás szintjén a fülnek jut a főszerep. De maga a darab a komponálás során, illetve az ötlet és annak kifejtése teljesen konceptuális alapon nyugszik. Ez azt jelenti, hogy van egy zene fölött álló vagy zenén kívüli elképzelés, amely berendezi a zenei eseményeket. Ebben az érte-lemben a cigányzenészekkel közös koncertem inkább performance-nek tekintem, mert a zenészek olyan heroikusan próbáltak megfelelni a feladatnak, amely eleve nem is sikerülhetett, és mégis jó volt, rendben volt minden.
– Hogyan illeszkedik a zenei világodba egy cigányzenekar?
– Pontosan tizenöt évvel ezelőtt dolgoztam először cigányzenekarral, és akkor is ragyogóan zenéltek. Ez egy olyan hangzás, amely viszonylag ritkán kerül be a mai zene szférájába. Kezdetben azért dolgoztam cigányzenével, mert – nagyon sarkítva – nem nagyon szerettem, és ha megszólalt, azonnal kikapcsoltam a rádiót. Ezért próbáltam meg, nem lehetne-e másképp… A “mulatós” muzsikát ma sem szeretem, de egyik-másik zenészt nagyon megkedveltem, és tényleg tüneményes emberekkel és jó muzsikusokkal találkoztam.
– Szóval verbálisan kifejezve a zenédben történteket…
– Ezt ne kívánd, mert ha el tudnám mondani, akkor nem zenélnék. A dolgok verbális megfogalmazása annyira pontatlan, annyira elvisz…
– Ez most a fejedben levő víz miatt van?
– Azért van, mert nem vagyok poéta. Zeneszerző vagyok és muzsikus, és az újságírás egyébként is nehéz dolog. Nem akarlak megbántani, de a zsurnalisztika nagyon ritkán tud mélyre hatolni. Hamvas ír erről nagyon csúnyán, amikor az egészet egy kézlegyintéssel elintézi. S ehhez képest én, aki csak a zenével foglalkozom, sokkal közvetlenebb módon találkozom egy valódibb dologgal, egy direktebb mélységgel. Ha képes lennék ezt szavakban megfogalmazni, akkor is inkább költő lennék, semmi esetre sem újságíró.
– Éppen Hamvas Béla mondja, hogy “ami hangzik, az mind zene”.
– Ezt nem olvastam tőle, de furcsának tartanám…
– Mi az, amit a zenében föl lehet vetni? Van olyan végső pont, amin már nem érdemes túlmenni?
– A zenében hangokat lehet fölvetni vagy levetni… Ez a legracionálisabb, a legrealistább tevékenység, ahol csak azzal foglalkozunk, hogy az a fisz lehetne egy kicsit magasabb, halkabb vagy hangosabb, az a crescendo lehetne egy kicsit fokozatosabb, vagy a vibrato egy árnyalatnyival nagyobb amplitúdójú. Az más kérdés, hogy miért zenélünk. Ebbe most nem mennék bele. A beszéd nem az én dolgom.
– Tudod, miért gondoltam, hogy mégis? Például a Wittgenstein-ciklus miatt, ahol egy bizonyos filozófiához kötöd a zenéd.
– Szó sincs róla. Nem azért használtam a Wittgenstein-szöveget, mert ő nekem nagyon kedves – mellesleg kedves, az nem vitás - hanem azért, mert az időt a verbális faktor jelenléte egészen másképp strukturálja. A prózai szöveg használata a zenében, amely először Arnold Schönbergnél jelenik meg, aki az ún. “sprechtgesang”-ot (ritmikus szövegmondást) szerepelteti néhány darabjában, a zenét egy más összefüggésbe helyezi, mert egy más idődimenziót képvisel. A szöveg idejéhez képest a zeneidő egészen mást jelent, mint ha a zene önmagában állna. Ez egy nagyon egyszerű, racionális, technikai kérdés.
– De azért nem mindegy, hogy a zenédhez Marx vagy Wittgenstein szövegét használod. Vagy mégis?
– Nem. Természetesen összefüggnek, de a szöveget azért használod, mert vagy egy kontrasztot akarsz létrehozni valamivel szemben, vagy a szöveg szellemiségét hozod valamilyen formában viszonyba azzal, amit a zene szellemisége képvisel. Ez azonban nem egy didaktikus dolog, erre nincs recept, sőt a kettő viszonya minden egyes esetben nagyon szubjektív. Wittgenstein esetében egyébként tényleg véletlen volt, mert a szöveget Forgács Péter barátom válogatta, aki megkeresett, hogy nem volna-e kedvem a tévének egy hétrészes sorozatot csinálni a “Közjáték”-ba. Igent mondtam, de éppen akkor nem volt semmi más ötletem, mint az a kis altató, amelyet a fiam születése óta dúdoltam esténként. Ezt alápróbáltam, és a kettő hihetetlenül működni kezdett. De ez egyáltalán nem egy koncept darab, hanem éppen az ellenkezője. Különböző idők véletlen egybeeséséről van szó, amely a szöveget és a zenét együtt kezdte el értelmezni.
– Csakugyan véletlenül?
– Abszolút. Az viszont egy másik kérdés, hogy mi a véletlen és mi a szükségszerű. Mert van egy muki, aki összevág egy filmet régi családi mozikból, elviszi egy másik mukihoz, aki meg a fiát altatja, és amikor a kettőt összerakják, egy sokkal magasabb minőség jön létre – erre lehet mondani, hogy van Isten… De a dolog másik része az, hogy ezzel a mukival már jó tíz éve együtt dolgozom.
– Ezek után is ragaszkodsz hozzá, hogy nem esztétikai kategóriákban gondolkozol?
– Egyszerű muzsikus vagyok, a hangokkal foglalkozom.
– Rendben. Heidegger szerint sincs köze a művészetnek az esztétikumhoz, csupán a “lét igazságához”. De azért azt nem gondolod komolyan, hogy a szépség fogalma a zenéből teljesen kiiktatható? Miért ne lehetne ürügy, hogy valami szép legyen?
– Nem tudom. Passzoljuk ezt a kérdést.
– Mit gondolsz, véletlenül jutnak az ember eszébe különböző filozófusok gondolat-töredékei a zenéd hallgatása közben?
– Ritmus és ütem… Hamvas ezt a kettőt szokta emlegetni. Van egy gyönyörű szép írása, amelyben a gépről ír, és azt mondja, hogy a gépnek nem ritmusa van, hanem üteme, tehát a gép nem alkot, hanem excrementál – szarik. Ezt a nagyon finom latin kifejezést használja. Ilyesmikre emlékszem, meg hogy Nemo kapitányról is ír, aki ül a hajójában, és nyomogatja a gombokat. Ez sokszor eszembe jut, de a keletkezési körülmények ugyanúgy teljesen érdektelenek, mint az egyes utólagos értelmezések. Én most nem zsiványkodni akarok és információkat visszatartani, de verbálisan úgyis csak pontatlan tudok lenni. Ráadásul minden kérdésed arra irányul, hogy elemezzem a saját munkámat, és én erre képtelen vagyok.
– Engem nem is az “alkotás technikája ” hanem az a gondolati világ izgat, amelyből ezek a zenék megszületnek. És az már te vagy, a személyiséged szóval egy hitből, játékból, zajokból és csöndekből álló mögöttes dolog.
– Erről hadd ne beszéljek, egyrészt, mert ezzel magam sem vagyok tisztában, másrészt pedig fenntartom, hogy arról, ami én vagyok, a zeném mondhatja a legtöbbet. Azt hiszem, ez az egésznek az üzenete. A dolgok nem a hitből születnek, hanem egy emberből. Nyilván motiválja őt valami, de ez nem egy tudatos folyamat. Persze azért biztos, hogy egy Yehudi Menuhinnak a fején, aki hétévesen úgy hege-dül, mint egy angyal, anélkül, hogy tudna róla, a Jóisten azért rajta tartja a kezét. És azt hiszem, itt tényleg befejezhetnénk a beszélgetést. Előtted mindig csak a cikk lebeg…
– Ezt miért mondod?
– Mert ugyanarra nagyon sokszor rákérdeztél.
– Talán szerettem volna választ kapni… Most min dolgozol?
– Bevezették a gázt a faluba, ahol lakom, és mert a feleségem terhes, szeretném rendbe tenni az egész fűtési rendszert még a szezon beállta előtt. Egyébként pedig szeretnék kussolni. Mindig ez a nagy tervem, mert van egy nagyon fontos dolog: hogyha nem hagysz magadnak csöndet, vagy időt a hallgatásra, akkor nagyon könnyen előfordulhat – és ez nem csak a zenésznél nagy csapda - hogy egyszercsak egy korábbi önmagadat reprodukálod, melyet esetleg már rég meghaladtál, és így a jelen életedről, saját magadról lemaradsz. Azt ugyan nem tudom, lesz-e elegendő bátorságom hozzá, hogy beiktassak egy szünetet, de az biztos, hogy kell a csönd, amibe belehallgathatsz. Túl zajos minden, és itt van, ugye, ez a gázkérdés…
– Köszönöm a beszélgetést.
M. Csepécz Szilvia