Pergő Képek | Végső Zoltán | lemez | 2002 április-május-június
Négy Szemző – a képi hanghatás
Filozófia és programzene a közelmúltból
A mai zenék egyre nehezebben birkóznak meg azzal az egyszerű kihívással, hogy a közönség szeresse őket hallgatni, hogy az emberek szívesen járjanak el koncertekre, vagy hogy a jelentés legalább valamilyen mértékben visszafejthető legyen, ne pedig csupán a találgatások kusza halmaza kerekedjék ki abból, ha valaki szeretné tudni, pontosan miről is szól a feléje áramló hangok sokasága. Nehéz megtenni, de mondjuk ki: a méla, tesze-tosza és erőltetett témaválasztások, az individualista törekvések odáig vezettek, hogy sok esetben a szerzőn és – jó esetben – az előadókon kívül a művekre jószerivel senki nem kíváncsi, főleg akkor nem, ha a magyarázkodás az értelmezés elengedhetetlen részévé válik. Mintha már előre kommentárt kellene fűzni a darabokhoz, mintha eleve nem lehetne bízni az önálló koncepcióban. Vannak persze, akik igyekeznek a zsákutcából kitolatni és – fordítva egyet a kérdésen – már létező gondolatokkal és társművészetekkel ötvözik zenéjüket. A közönyből kivezető út egyik variációja mindenképpen az összművészeti kölcsönhatások keresése és az alkalmazott műfajok kereteinek kitágítása lehet.
Ezt Szemző Tibor már jó pár éve felismerte és ennek köszönhetően munkái ma a legizgalmasabbak közé tartoznak. Forgács Péter privát filmleleteihez készített zenéi élő koncerten már elképzelhetetlenek a filmek nélkül, de a filmanyagok sem működnek a zenék nélkül. Visszaköszön a hagyományos értelemben vett műhelymunka, lám nincs új a nap alatt: ne egymást igazoljuk, hanem igazoljon kettőnket együtt, ami megszületik. A műhelymunka részese természetesen a Gordiusi Como is, a szolidan változó zenékhez alkalmazkodva a szolidan változó felállású formáció is. Sokan sokfélét mondanak Szemző zenéjéről, műfaji keretek közé azonban mégsem lehet szorítani: a klasszikus elemek és a modernitás ötvözete a raszterkompozíciós technikával új minőséget teremt, amelyhez gyakran társulnak a popkultúrából átemelt hatások is. Az elektronika merész alkalmazása bőségesen színezi a minimál gesztusokat és biztosítja a folytonos változást. Krzysztof Penderecki és kortársai zenei konstrukciónak nevezték azt a kompozíciós elvet, amely az előre meghatározott és kitalált sémákat blokkszerűen egymásba építette: ez mára közkeletű gyakorlattá vált. Szemző zenéje azonban kilóg a kanonizált kortárs szerzők művei közül, mert fontos szempontnak tartja a hallgathatóságot, megadja a lehetőséget a közönségnek, hogy viszonyt alakítson ki az elhangzottakkal.
Furcsa módon a külföldi sajtó mintha többet foglalkozna a Szemző-zenékkel, mint az itthoni “tollászkodók”. Pedig végigtekintve a Forgács Péterrel közösen készített zene-film performanszokat, illetve a megjelent hangzóanyagokat, észrevehető, hogy tudatos életműépítésről van szó: gyakran vannak visszautalások és a karizmatikus stiláris elemekre gondolva tagadhatatlanul a kortárs magyar avantgárd egyik meghatározó törekvésként értékelhetjük Szemzőék jelen munkásságát. Olyan zenék ezek, amelyek sokáig érlelődnek, talán nem is lehet egy adott időponthoz kötni a megszületett műveket, hiszen a hanghordozóhoz képest rengeteget változhat az anyag, mikor a megjelenés után néhány évvel élő előadásra kerül sor (illetve előfordul, hogy a kitalálástól a megjelenésig formálódik rengeteget a gondolat), ahogyan ez az osztrák filozófus, Ludwig Wittgenstein művei alapján elkészített Tractatus
esetében is történik. Wittgenstein halálának tavaly volt az 50 éves évfordulója, amelynek kapcsán Cambridge-ben, ahol a filozófus élete utolsó szakaszában tanított (és szerte máshol a világban is) konferenciasorozatokat tartottak, csak nálunk nem történt semmi – hacsak Szemző és a Gordiusi Como előadását nem értékelhetjük megkésett tiszteletadásnak. Ugyanis a Trafó májusi koncertjén a valamelyest átdolgozott Tractatus volt terítéken: a teltházat elnézve valószínűleg sokak várakozását kielégítve került bemutatásra az élőben ritkán játszott mű, vetítéssel együtt. A CD-n eredetileg harmincegynéhány perces anyag jó egy órásra bővült, pedig a témák, a szekvenciák, a csodásan emel-kedő, majd visszahúzódó hangulati fokozás azonosak voltak. Csupán a hangszerelés változott, de ha a már említett raszterelvre gondolunk, érthetővé válik, miért jár ez időtartam növekedéssel. Az egyes zenészeknek kiosztott szerepeik vannak, bizonyos pillanatokban kell eljátszaniuk repetitív szólamaikat, vagy éppen ritmusaikat. Ezek a frázisok kerülnek egymás mögé horizontális rendben, amelyek úgy variálhatóak, ha az egyik fölé egy másik is kerül. A darab Szemző énekével kezdődik, amely mindvégig kíséri az egyre dúsuló zene-áramlást, a folyamatosan belépő többi hangszert. Ilyen szempontból hasonló Ravel Bolerójához az építkezés: a jól végiggondolt hangszerelés körbeépíti az alaptémát. Csakhogy a Bolerónak nem volt filozófiai alapja, míg a Tractatus a művészetbeli interdiszciplinaritás ékes példájává vált azáltal, hogy Wittgenstein egész életén át írt fő művének gondolatiságára támaszkodva egészíti ki a filmleletekkel a hallottakat. A kép és a gondolat is a zene részévé válik, és ez igaz fordítva is. Ha keresni akarjuk a témaválasztás, a film és a zene kapcsolódási pontjait, talán éppen itt találhatjuk meg: Wittgenstein agnosztikus szemléletmódja szerint elvi korlátai vannak a körülöttünk lévő világ objektív megismerésnek, Szemző pedig ehhez nyújt támogatást, amikor társművészetekkel egészíti ki kompozícióit. A gondolati interpretáció a már Szemző-védjeggyé vált sprachgesang által történik, mikoris narrációként több nyelven elhangzanak kiemelt szövegrészletek a Tractatusból. Feltétlenül folytatásnak tekinthető a Hamvas Béla szövegeire készített Láthatatlan történet. Szemző alapvető viszonya a művészeti és társadalmi kérdések összefüggéseihez nem magyarázó: groteszk és leleplező hangvétele arra késztet, hogy magunk is állást foglaljunk a felvetett témákban. A Láthatatlan történet felszívódó tömegének utópisztikus alapeszménye Adorno óta kételyek közé szorítja az alkotó értelmiséget és a zenébe beépített Hamvas-mondatok ma is érvényesnek tűnnek, sőt egyre érvényesebbnek. A zenéhez társuló képsorok, az egy adott pontból megfigyelt építkezés, vagy éppen bontás (nem tudom pontosan, micsoda) korabeli felvételei nem kapcsolódnak szorosan a tartalmi részhez, azonban formailag rímelnek. A Szemző-Forgács páros stílusteremtő koncepciója nem lenne teljes egész, ha valamelyikük hozzáadott értéke hiányozna, de még sincs az az érzésünk, hogy a képi történéseket a zene festi alá.
Az értelmezés szempontjából egészen más az 1938-42-es magyarországi zsidótörvények elzenélése, vagy ahogy később látni fogjuk, a szöveg hangokkal való körbefolyatása. Az Örvény címen megjelent, azonban valamelyest titkolt, illetve eddig szűk körben megismert oratórikus jellegű szertartászene megdöbbentő hatását elsősorban a XX. századi történelmünk egyik legocsmányabb fejezetének pontos szövegtolmácsolása adja. Így válik transzparenssé az elfogadhatatlan, a puszta tartalom, a diszkrimináció és tömegirtás előzményeinek bemutatása. Szemző a legtermészetesebb módon ragadja magával a művészi narratíva eszközeivel a hallgatót: szó sem lehet pozitív konnotációról a zsidótörvények paragrafusainak szószerinti idézetével. Az évezredes történelmet idéző zsidó egyházi zene különösen egyedi énekstílusára, a kantillációra épülő Örvény hangi környezete elképesztő erővel fordítja meg a jelentést és változtatja szent muzsikává ilyformán a zsidótörvényeket, miképpen a szöveget felemészti a kulturális hozadék. A szakralitáson túlmenően is jelentkezik Szemzőnél a kantilláció. Nem is feltétlenül artikulált hangok éneklésével, de a kis hangközök megtartásával és a tiszta intonálással például a Dunai Exodusban. A deprotáló dunai hajós története szintén a Forgács Péter által felkutatott és összeállított képeken elevenedik meg.
Az Örvény és a Dunai Exodus hagyományos értelemben vett programzenék, amelyek a már meglévő konkrét szöveget, történetet, tartalmakat dolgozzák fel az alkotók saját nyelvezete szerint; míg a filozofikusan megalapozott Tractatus és Láthatatlan történet ezen túlmenően társít új jelentésköröket az eredeti anyagokhoz. A művek fő erénye, hogy nem didaktikusan nyújtanak szamárvezetőt a befogadáshoz: így megvan rá az esély, hogy mindenki saját maga dönthesse el, miképpen értelmezi, amit hall és lát. Mert az sem mellékes szempont, hogy nyugodtan belefeledkezhetünk a harmonikus világba, amit a zene, a kép és a szöveg nemesít egységgé.