“Koponya fölötti törés” | 1999 december 21

Magyar Hírlap | Bihari László | interjú | 1999 december 21 Szemzõ Tibor ma esti koncertjérõl: a komolyzene és a magyar nóta között Ma este a Trafóban Szemzõ Tibor és a Gordiusi Čomó koncertjén többek között Wolfgang Amadeus Mozart és Ján Levoslav Bella darabjai hangzanak el. A koncert érdekessége, hogy részt vesz benne egy igazi népi együttes, Oláh Jenõ népi együttese valamint a pozsonyi Moyzes Quartet. A program utolsó darabja a Koponyaalapi Törés átmenet a színház és a koncert között. Az est apropója, hogy a Bahia és a londoni Leo Records gondozásában most két új Szemzõ-lemez jelenik meg. – A Koponyaalapi Törés tizenöt éves kompozíció, annak idején a 180-as csoport mutatta be. Hogyan készült ez a darab? – Egy fiatalember 1983-ban azt hiszi, hogy õ találta fel a spanyol viaszt a kollégáival együtt, akikkel a 180-as Csoport nevű formációt alkotják, és ráadásul a kor elhiteti velük, hogy ez így van, mert az emberek rendkívül érzékenyen reagálnak arra, amit ez a zenekar csinál. Akkora tömegek elõtt koncerteznek, mint egy rockzenekar. 1983-ban ez a fiatalember kimegy Amerikába, leszáll New Yorkban, és végtelenül otthonosan érzi magát. Fõképpen a léptékek miatt. A megérkezés pillanatában érzi már, hogy igen, ezek azok a méretek, a kocsik nagysága, a sávok szélessége, az aluljárók és minden egyéb éppen olyan, ami neki megfelel. Felkeres néhány kollégát, Steve Reichet és másokat, beutazza a vidéket három hónap alatt, aztán hazamegy. És akkor, a visszatérése után kulturális sokk éri. Hozzá kell tenni: ekkor még kommunizmus van, az ország olyan, mintha tényleg az isten háta mögött lenne. Szóval a fiatalember képletesen szólva koponyaalapi törést szenved. És megpróbálja ezt a csoportjával valamiképpen megfogalmazni az 1984-es Plánum fesztiválon. Ahogy a korábbi munkáiban, most is egy nagyon alattomos átmenetet akar létrehozni a modern, komolyzenei kompozícióból a magyar nótába, ami jellemzõ a hazai közegre és ami gyerekkorától fogva irritálja. Félóra leforgása alatt akar átjutni a koncertterem közegébõl a Kulacs étterembe, és hogy ez minél alattomosabban menjen végbe, az egészre még egy teátrális réteget is ráépít, amely azért összefüggésben áll az elõadás lényegével. A tervet olyan jól sikerül megvalósítani, hogy az említett csoport tagjai kijelentik: soha többet nem akarják ezt a darabot játszani. Ebben az átmenetben az a különleges, hogy a darabban megszólaló cigányzenekar egészen más kontextusba kerül és ennek megfelelõen a magyar nóta maga is új minõséget kap. Éppen a fordítottja történt annak, mint amit elõre el lehetett képzelni, a magyar nóta ragyogni kezdett ebben az új közegben. – Miért irritálta önt ennyire a magyar nóta? – Nehéz errõl röviden bármit mondani, mert összefügg azzal a kérdéssel, amit én huszonnyolc évesen a hazám iránt éreztem. Akkor úgy gondoltam, hogy emigrálni fogok, mert itt nem lehet kibírni és a 180-as Csoporton kívül semmi nem tart itt. A magyar nóta attitűdje a legélesebb ellentétben áll azzal, amit én a zenében képviseltem. A magyar nóta giccses műzene, aminek semmi köze a népzenéhez, holott sokszor azonosították vele, és már ez is felháborított akkoriban. Tizenöt évvel ezelõtt majdnem minden étteremben magyar nótát játszottak, ami a háború elõtti vagy a monarchikus idõk nosztalgiáját hordozta, ugyanakkor a kádárizmussal nagyon jól megfért. Benne volt a rendszer pállottsága. – Hogyan érzik magukat azok a cigányzenekarok, amelyeket belevon a saját munkáiba? – Rendkívül izgalmas nekik, és élvezik, mert soha ilyen feladattal nem találkoztak. Ôk általában mindig szolgáltatók és csak ritkán pódiumzenészek. Egy hangszeres muzsikus számára ez elsõsorban zenei feladat. Szó sincs arról, hogy pejoratív kontextusba lennének helyezve ebben a darabban, éppen ellenkezõleg: egy színpadi produkció szereplõi õk is. Ugyanis a színpadon valaki vacsorázik, mint egy étteremben, és történetet mesél. Eszi a pacalpörköltet és beszélget egy tévével, amelyben önmagát látja, s elmesél neki egy hosszú történetet. Közben a népi együttes tagjai bekapcsolódnak ebbe a furcsa komolyzenei koncertbe – elõször észrevehetetlenül, majd egyre aktívabban – és végül a pasas valóban egy éttermi szituációba kerül. Tehát a cigányzenekar olyannyira természetes részévé válik a koncertnek, hogy elsõ alkalommal a saját kollégáim sem értették, mit keres a mi komolyzenei működésünkben egy ilyen “vonópárbaj”. – Hogyan tett szert az elõadott, igen abszurd szövegre? – Azt a történetet egy rokonom és jó barátom, Pavel Havlicek írta gyerekkorában. Az irodalmi értéke minimális, sõt a történet kicsit zavaros, de a szöveg maga szép, extrém a nyelve – olyan kitalált fogalmak vannak benne, mint: koponya fölötti törés – és különösen hangzik. Ezt a nem irodalmi szöveget egy nem színpadi ember adja elõ,

ami nagyon fontos számomra. A civil, aki nem elõad, hanem csak elmesél, mintha a maga történetét mondaná el: Hont Pál, aki a nyolcvanas években a Rózsavölgyi Zeneműboltban dolgozott. – A ma esti koncerten a pozsonyi Moyzes Quartet is részt vesz. Miért választotta õket? – Lehet, hogy vannak a világon jobb vonósnégyesek, de ennyire egységes kvartettet még életemben nem hallottam. Ôk is ugyanabból a közép-európai létezésbõl jönnek, mint Oláh Jenõ népi együttese vagy mint mi, pozsonyiak, és huszonöt éve ülnek együtt: õk voltak a Szlovák Filharmónia hivatalos vonósnégyese. Elképzelni is nehéz, hogy ezek a palik huszonöt éve gyakorlatilag mindennap látják egymást.