VASÁRNAP (SK) | M. Csepécz Szilvia | beszélgetés | 2004 szeptember 29
Szemző Tibor munkásságáról elképesztően sok elemző és méltató írás jelent meg a világsajtóban. Komplex összefoglaló helyett ezért csak néhány fontosabb momentumot említenék: A Zeneművészeti Főiskola fuvola tanszakán végzett. Megalapította a Szemző Qartettet, majd a 180-as Csoport című formációt (1979-1989), amely repetitív minimálzenéjével a magyarországi komolyzenei közegben kifejezetten radikálisnak számított, de Európa-szerte több mint 400 koncertjüket jegyzik. Több alternatív formációval dolgozott, zenei alapú performanszokat, installációkat készített. 1983-tól mintegy 150 szólókoncertje volt Európában, Amerikában, Ázsiában, rádió- és televíziós felvételek tucatjaival. Ezidáig több mint 20 lemeze jelent meg, sőt mozifilmekhez is komponált – ha nem is a hagyományos értelemben vett – zenéket (Meteo, Balra a nap nyugszik). Gordiusi Čomó nevű zenei társulata 1998-tól működik.
– A csehszlovákiai, illetve szlovákiai közönség többek között az érsekújvári Stúdió erté fesztiváljain, Pozsonyban, Karlovy Varyban és Prágában láthatott-hallhatott, de a Dunán hajókázva emlékezetes koncertet adtál 1997-ben Párkányban is, a csonka Mária Valéria-híd újjáépítésének érdekében szervezett, Áthidalás című közép-európai fesztiválon. Az azonban eddig nem került szóba, hogy a családod a Felvidékről származik.
– Igen, az apám nyitrai, az anyám lévai. Mindketten a Beneš-féle Csehszlovákiából kerültek Magyarországra. A bátyám és én már Budapesten születtünk. Két hontalan szülőtől, akik a vagyonukat is, a hazájukat is elvesztették. Ez azonban odahaza nemigen került szóba, habár olykor meglátogattuk az Érsekújvárban, Komáromban és Pozsonyban maradt rokonokat.
– Mint komolyzenész, hogyan kerültél kapcsolatba a performansszal?
– A multimedialitás vonzott, a társművészeti ágak, a film, az irodalom, a képzőművészet jelenléte. A performansz-műfaj nagyon erőteljesen hatott a 80-as évek Magyarországára. És nekem ez a kifejezési forma különösen megfelelt. Mert az akcióművész jóval radikálisabb eszköztárat használ, mint egy átlagos zenész. A testét, a hangját, a mozgását, a tárgyakat is „hangszereli”. Én ‘81-ben, Hajas Tibor emlékére készítettem az első zenei performanszomat, A halál szexepilje címmel.
– Amire én emlékszem, az a Pillanatkép a szigetről, egy összmediális, moziszerű koncert, basszusfuvolával és emberi hanggal, elektronikával, fekete-fehér, némán is beszédes filmkockákkal. Egy másik nagy, hasonlóan felkavaró élményem pedig a zenei, szcenikai és filozófiai értelmezések tömegét kínáló opusz, a Wittgenstein-szövegekre épülő Tractatus. Akkori beszélgetésünkből az maradt meg bennem, hogy elmondtad, a zene alapját az a minimalista altatódallam adta, amelyet abban az időben esténként a kisfiadnak dúdoltál. A Tractatusból film is készült, Forgács Péter aktív közreműködésével.
– Forgács Péter volt a 180-as Csoport egyetlen nem zenész tagja. Narrátorként dolgozott az angol nyelvű produkciókban. Később, a nyolcvanas évek közepétől rengeteg közös performanszunk volt, olykor meredek, akcionális dolgokkal. Péter például egy hágai előadáson a lábát törte a színpadon… A családi filmekre ő talált rá előbb, engem valamivel később fertőzött meg az amatőr családi mozi. Vettem is egy normál 8-as kamerát, és én is forgatni kezdtem. Ezek a pár perces munkák épültek be a különböző előadásokba.
– Egyszer olyasmit nyilatkoztál, hogy „nincs füled a harmóniára”.
– Ezért választottam hegedű helyett a fuvolát. Mert az melodikus hangszer. Már a hangképzés is érzéki élmény.
– De emellett az emberi beszédet is használod „hangszerként”…
– Ez nagyon fontos, igen. A beszélt szöveg egyre gyakrabban jelenik meg a munkáimban zenei szólamként. Az éppen most rendezett, Csoma Legendárium című mozifilmemnek is kihagyhatatlan alapeleme. Indiában, professzionális stábbal forgattunk. Az operatőr, Szaladják István mindent kézikamerával rögzített, azzal a technikailag fényképalbumszerű eljárással, amivel én csináltam a kisfilmjeimet. Sári László kiváló forgatókönyvet írt, Roskó Gábor pedig nagyszerű miniatűr bábszínházat készített az animációs betétekhez. A zenét én magam komponáltam. Az egész egy hároméves munkafolyamat volt, és majd a vágóasztalon, Losonci Teri vágó közreműködésével áll teljesen össze. Kőrösi Csoma Sándor életútja régóta foglalkoztat.
– Személyes kötődés?
– Látod, ezen még nem gondolkoztam. De nagyon érdekes, mert minden munkám középpontjában van egy olyan impulzus, ami vagy aki addig foglalkoztat, amíg valamilyen módon a közelébe vagy mellé nem érek. Csoma esetében egyszer csak a Himalájában találtam magamat. Nála az jelentette a személyes motivációt, hogy megtudjam, mi az az út, amit egy adott életben be lehet járni. Hogy miért azt a sorsot kapod, amit kapsz, hogy miért pont azt választod, amit választasz… Csomának ifjúkorától az volt a vágya, hogy felkutassa a magyarság eredetét. De ez az indíték visszamenőleg már mellékessé vált. És nem csak azért, mert ehelyett föltárt valamit az egyetemes tudomány számára, megalkotta a tibeti-angol szótárt. Hanem mert rendkívül izgalmas, hogy eközben milyen szintekre jutott az önmegismerés folyamatában.
– A Csoma Legendárium tehát nem dokumentumfilm lesz.
– Egyáltalán nem. Részint az ő szemével, részint pedig a róla szóló és Törőcsik Mari által elmondott, gyönyörű székely legendákkal láttatjuk az útját. Csoma már az indulásakor 13 nyelven beszélt, és ehhez jött még jó néhány nyelv. A filmünkben 14 nyelv szólal meg. Nekem történetesen éppen a gyönyörűséges bengáli nyelv, Rabindranath Tagore nyelve a kedvencem. Több tucat beszélővel dolgoztunk, Indiában és Budapesten vettük fel a szövegeket. Bár ezek tulajdonképpen nem is szövegek, hanem zenei szövetbe ágyazott, beszélt szólamok. Egyetlen dolgot nem akartam, színészi hangokat hallani. Indiában mindenütt jártunk, ahol Csoma élt. A 3,5 ezer méter magasan fekvő Kanam kolostor volt az „alaptáborunk”, de például olyan lámákat, akik még ismerik a hagyományos Milarepa éneklést, csak jóval távolabb, óriási nehézségek árán találtunk. És hatalmas problémát jelentett olyan szövegmondókat keresni, akik az ógörögöt és a latint azzal a természetességgel használják, mint ahogyan mi itt most magyarul beszélgetünk. A nyelvek magatartása nagyon különleges tud lenni.
– Itt, Pozsonyban zenélés helyett most te is szöveget mondasz …
– Daniel Matej zeneszerzőt, aki a szlovák kortárs komolyzene egy kiváló reprezentánsa, már régóta ismerem. Ő vetette fel, hogy készítsünk egy közös munkát. Emberi és mesterséges barlang lett a téma, s mivel én több helyen is filmeztem mesterséges barlangokban, tokiói, kalkuttai, moszkvai metrókban, arra gondoltam, hogy ez alkalommal a filmes installációt csinálom, illetve narrátorként, a témához kapcsolódó szöveggel veszek részt a dologban. Az akusztikummal foglalkozzon inkább Daniel. A metrófilmekből készítettem egy szekvenciát, és munka közben derült ki, hogy ebben is benne van az a személyesség, amiről már beszéltünk. Mert átvitt értelemben, a belső, rejtett tulajdonságainkkal és képességeinkkel valamennyien egy-egy emberi barlang vagyunk.