Népszabadság | Juhai Balázs | interjú | 1995 szeptember 18
Szemző Tibor új CD-jéről, a közömbösségről és terveiről
Szemző Tibor a hazai kortárs zene különös alakja. A nyolcvanas évek egyik meghatározó formációjának, a 180-as csoportnak alapító tagja, később vezetője, majd ismét csak tagja, gyakoratilag az együttes megszűnéséig. Az utóbbi években szinte kizárólag külföldön koncertezik, illetve vezényel, s bár külhonban megjelenő lemezei kisebb-nagyobb késéssel Magyarországra is bekerülnek, Szemző, jóllehet itthon él, gyakorlatilag nincs jelen a hazai kortárs zenei életben.
– Hamarosan idehaza is kapható tesz legújabb, Tractatus című CD-lemezed. Ez a harmadik anyagod három éven belül, igaz, a megjelenés pillanatában már egyik sem volt igazán új, ugyanakkor ezek az anyagok érzékletes keresztmetszetét adják az elmúlt tizenöt év zenei termésének.
– Valóban, az első CD-m Forgács Péter Privát Magyarország című filmsorozatához évekkel ezelőtt írott hangképeimből készült válogatás. Ahogy a címe is sugallja: semmi különös, csak egy kis zene, mozgó képekhez. Az album érdekessége, hogy Csehszlovákiában jelent meg, abban az országban, amely már a kiadás pillanatában nem is létezett. A második CD azokat a műveimet tartalmazta, amelyeket 1981 és 1988 között írtam, s amelyeket a 180-as csoport annak idején többé-kevésbé bojkottált, főként azért, mert ez a három narratív kamaradarab nagyon erősen performance-orientált. Az angol Leo Records kiadásában és a magyar Bahia gondozásában megjelent harmadik CD-m, a Tractatus zenei anyaga pedig már egészen más életperiódusomban készült.
– Ez a harmincperces kompozíciód talán eddigi legszemélyesebb darabod.
– Valóban, én is így érzem. Zenei vonatkozásban mindent én csináltam benne, s gyakorlatilag hét nyelven – németül, magyarul, csehül, szlovákul, angolul, spanyolul és japánul – “beszél”. Mind a hét narrátor az otthonában mondta el Wittgenstein gondolatait, a magnófelvételeket féléves munkával dolgoztam fel, kiválasztottam belőlük a megfelelő fragmentumokat, szintetizátorra “szerveztem” őket, s így, amikor a stúdióban megnyomtam egy billentyűt, nem zenei hang, hanem egy mondat, egy gondolat szólalt. meg. Nagyon kezelhetővé vált ezáltal a hangjuk, ők is jelen vannak. ha személyesen is ott lettek volna, ehhez a zenei háttérhez valószínűleg egészen másként mondták volna el a szövegeket. Többek között azért is vártam három-négy évet a darab megjelentetésével, mert meg kellett találnom azt a formát, amelyben úgy tudom személytelenné tenni ezeket a hangokat, hogy közben személyesek maradnak, fölötte vagy kívül állnak az eseményeken.
– Ha jól tudom, ez a mű Forgács Péter televíziós Közjátékaihoz készült annak idején.
– Ez csak részben igaz. A darabot 1991-ben eredetileg kisebbik fiamnak írtam altatóként, aztán Forgács Péter megkeresett, kérte, írjak az általa kiválasztott Wittgenstein-szövegekhez zenét, de mivel akkoriban erre nem volt érkezésem, összeillesztettük őket. Ilyen egyszerű az egész: az egyik ember a fiát altatja, a másik pedig Wittgensteint olvas és családi mozikat gyűjt. A lemezen eredetileg szerettünk volna mellé tenni egy másik, hosszabb lélegzetű kompozíciót is, de aztán végül úgy döntöttem, hogy ez így kerek egész.
– Legutóbbi három CD-d gyakorlatilag külföldön jelent meg. Idehaza ennyire nem érdeklődnek a munkáid iránt, vagy nincs kedved kilincselgetni?
– Kilincselni sosem szoktam, de azt hiszem, nem is érdeklődnek utána. Legalábbis a koncertszervezés területén nem tapasztalok semmi ilyesmit. A 180-as csoport idejében egy csapat állt mögöttem, s annak érdekében sok mindent megtettem, de úgy érzem, ma ez nem az én dolgom.
– Nem esik rosszul a közömbösség?
– Dehogynem. Annak ellenére, hogy időnként még kénytelen is vagyok visszautasítani felkéréseket. Túl sok kompromiszumot kellene kötnöm, én viszont azt szeretem, ha magam választhatom ki, mit játszom vagy játszanak, milyen formában. A külföldi meghívásoknál az itthon tapasztalható korlátok egyszerűen nem léteznek.
– Forgács Péterrel nyolc-kilenc éve dolgoztok együtt. Mennyire meghatározó számodra ez az alkotói kapcsolat?
– Péterrel nagyon szeretek dolgozni, mert kettőnk kapcsolata különleges szimbiózist jelent. Itt ténylegesen nem alkalmazott zenéről van szó, hanem arról, hogy a némafilmekhez olyan időbeli réteget “adagolok”, amely strukturálja a vizuális anyagot. Ezek nem hagyományos filmzenék, hanem hangképek. Péter munkái valóban nagyon nagy hatással voltak a látásmódomra is, mert azok nem fogyasztásra szánt alkotások, hanem a mi történeteink. Az a kisgyerek, aki futkos a vak ember körül, te is lehetnél, az ő sztorija a tiéd is. S úgy érzem, mintha ezeket a filmeket én forgattam volna.
– A hónap közepén utazol ki a Varsói Őszre, az egyik legrangosabb európai kortárs zenei fesztiválra, ahol a Koponyalapi törést vezényled. Emellett min dolgozol éppen?
– Sok mindenen, de a részletek nem lényegesek. Inkább magamon dolgozom. Szerencsére eddig az életem valahogy szinkronban volt a munkámmal. Vannak terveim, amelyek éppenséggel nagyszabásúak, de inkább csak döntés és élethelyzet kérdése, hogy az ember megcsinálja-e őket vagy sem. Igazán nagy tervem az, hogy csendben maradjak egy ideig, de eddig nem voltam hozzá elég bátor. Így kevésbé jó dolgok is kicsúsztak, ami azért nem baj, mert sokat tanulok belőlük, s előrevisznek. A kockázatról azonban nem akarok lemondani. Ezért sem vázolok fel nagy terveket. A héten talán lemegyek Szabolcs-Szatmár megyébe, és cigányokkal felveszek egy-két dolgot magnóra. Kicsi terv, de lehet, hogy meg is valósul.