Heti Ifi | M. Csepécz Szilvia | interjú | 1993 július 14
80-as csoport és minimalista zene
Hang-képek Szemző Tiborral
METEO
Snapshot from the Island
Wittgenstein-ciklusok
Petformance és Stúdió erté
– lsmerem a lemezeidet, tudom, hogy volt a 180-as csoport, hogy te Lugossyval fllmeztél, de nagyjából ez minden. Bemutatkoznál?
– Szemző Tibor egy ember. Nem is tudok róla többet mondani. Nem tudom értékelni, mert nem vagyok tőle eléggé távol. A válasz olyan régiókba vezetne, melyeket ha képes lennék szavakkal megfogalmazni, biztosan nem zenélnék. Nincs még egy ennyire realisztikus tevékenység, még ha a tárgya nagyon is elvont; ez pedig, a hang. Én csak hangokban tudom hitelesen képviselni azt, ami foglalkoztat.
– A televízióban a Közjáték című ötpercesekben is szerepelt a neved.
– L. Wittgensteinnel kapcsolatban csináltunk egy cikust, én írtam hozzá a zenét. A televízióhoz egyáltalán nem kötődőm, legfeljebb a zenémet használják föl néha, Olykor megesik, hogy nem is tudok róla.
– Az, amit csinálsz, behatárolható? Úgy értem, alkalmazhatók a műfaji klisék erre a zenére?
– Szerintem nem, mert amit én csinálok, az nemcsak a zenei műfajok között keres átjárást, hanem – és ezt nagyon óvatosan mondom – a szó a jó értelmében vett eklekticizmus is. Az embereknek nagyon sok minden mocorog a fejében és a fülében. S most az európai zenetörténetek egy-egy mozzanataira egyformán gondolok: melybe a dzsessz, a rock’nroll vagy az etnikumok zenéje éppúgy beletartozik. Ezek néha elvontan, néha közvetlenül jelennek meg nálam. A másik még ezen még ezen is igyekszem túllépni a performance.
A tavalyi Stúdió-erté előadásom jó példa erre. Kijön agy pasas, filmezni kezd, és kiderül, hogy miközben filmez, tulajdonképpen koncert az, amit művel. Zenél! Sokszor vannak filmszerűen megfogalmazva a gondolataim, és egypárszor utaltam is rá, hogy ezek hang-képként jelennek meg.
– Van itt egy ember, aki zenél, aki performer, és van egy apa, a legkisebbik gyerekével…
– A családi viszonyaim az utolsó két-három évben konszolidálódtak. Most tényleg nagyon benne vagyok, amit művelek. Amit a nagy gyerekeimmel elmulasztottam – bár ez, lehet, hogy életkor kérdése is - azt most a kisfiammal, a legutolsóval, Áronnal hál’ Istennek nagyon jól végigélem.
– Az embert vagy ellazítja a zene, vagy tombolni kezd…
– Nekem a zene a foglalkozásom. Egészen más viszonyban vagyok vele. Csak addig érdekes, amíg meg nem szólal. Nekem, mivel előadó vagyok, ez nagyon fontos. Az egész arról szól, hogy az ember megpróbál felidézni egy korábbi érzést, vagy olyan hangokat, amelyek egy régebbi állapotát tükrözik. Más kérdés az, hogy a közönség hogyan fogadja. Ez azonban már nem az én dolgom. Ez a pornográf művészetnél fontos, ahol a megfelelni vágyás inspirálja az alkotót!
– Mi a kedvenc zenéd?
– Borzasztóan kevés zenét tudok meghallgatni, de ezeknek a köre is egyre szűkül. Főiskolásként képes voltam Beethovent hallgatni, ma nem. Az európai zenéből… A középkorig minden rendben van, esetleg egy kevés barokk.. A kortárs szerzőktől is van néhány mű, melyet szeretek, de tulajdonképpen minden műfajjal így vagyok. Amit most leginkább hallgatni tudok, az az etnikumok zenéje. Az eredeti népzene teljesen azonos azzal, ahogyan azok az emberek élnek. Nincs áttétel, s ebben az értelemben ez nem is művészet. Ők nem reprodukálnak, magukat adják. Nagyon szeretem a bluest is. Hasonlóról szól.
– Nagyon megviselnek a zajok?
– A zajokkal szemben az ember teljesen védtelen. A szemedet becsukhatod, ha valami nem tetszik, a füledet viszont nem tudod teljesen bedugni. De azért vannak érdekes zajok is. Hallgatni szoktam például, ha fordul a villamos.
– Saját zenei-művészi törekvéseid?
– “Ha valaki képes arra, hogy zenében fejezze ki magát, akkor egyszersmind a korát is kifejezi” – idézhetném Boules-t. Mindenki korának produktuma! Ezt kibővítve nagyon sok mindenről tudsz szólni. Minden belefér. Ez maga az élet, mindannak az összessége, amivel naponta találkozol.
– Mi az, amit egy zeneszerző leginkább észrevesz?
– Nem tudom!… Most például azt látom, és nagyon érdekesnek találom, hogy ebben a szőnyegben itt előttünk van egy kanyar balra, majd aztán jobbra.
– És ez a kanyar azután megszólal, hanggá alakul…
– Lehet, hogy nem közvetlenül, de ha kell, megszólal! A figyelem nagyon sokfelé irányul, és néha meglepően indirekt dolgok válnak fontossá. Lehet, hogy ebből a beszélgetésből semmi sem marad meg, csak ez az egy kis kanyar, ebben a szőnyegben: De lehet, hogy ez a kanyar valami fontosat mond.
M. Csepécz Szilvia